Az alábbi bejegyzés (valamelyest átszerkesztett) másodközlés. Az eredeti bejegyzés kicsit több mint három évvel ezelőtt készült a Szimpla Csoport blogján, ahol az ELTE Társadalomtudományi Karának hallgatóival elemzést készítettünk Érpatak polgármestere modelljének egy New York-i programmal való összevetésével. Becker András és Hain Ferenc tollából ma már megjelent egy írás az átlátszón az érpataki modellről, ezzel a másodközléssel magam is szeretnék hozzájárulni a témához:

2011.06.02

Érpataki modell vs. Harlem Children’s Zone

Két olyan programot szeretnénk összehasonlítani, melyek a szegénység, munkanélküliség és az ehhez kapcsolódó bűnözés által érintett területeken, a tarthatatlan állapotok felszámolására tesznek kísérletet. A két megközelítés, mint látni fogjuk ég és föld. Nem csak egy óceán választja el őket egymástól, hanem olyan gondolkodásmódbeli különbség, ami valószínűleg sokat megmagyaráz alapvető viszonyaink különbségeiből is.

Ez a két kezdeményezés a New York-i Harlem Children’s Zone program és a Magyarországon „Érpataki modell”-ként ismertté vált program.

Az összehasonlítást az egyértelmű kulturális, politikai és gazdasági különbségek ellenére a következők miatt tartjuk lehetségesnek:

– Mindkét program egy régóta feszültségforrást jelentő kisebbségi csoport körüli problémára született válaszként.

– A problémák természete sok tekintetben megegyezik. Reménytelennek tűnő szegénység és munkanélküliség, rengeteg bűncselekmény, súlyos konfliktusok a többségi társadalommal.

– A külső szemlélő számára mindkét program viszonylag jól dokumentált, meglehetősen nagy nyilvánosságot kapott, így alapviszonyaik ellenőrizhetően összevethetőek.

– Mindkét program napjainkban zajlik.

Az összehasonlítás a vizsgált programok kommunikációs termékein keresztül történt, ami nagyban segítette a gyors munkát, tartalmi szempontból azonban ez a bejegyzés nyilván nem tekinthető egy átfogó, mély vizsgálatnak. A bejegyzésben található összes adatot és idézetet a programok honlapjain találtuk, azonban ha más forrásból merítettünk, azt megjelöltük. Mi alapvetően azzal dolgoztunk, amit a vizsgált programok magukról közvetítenek a világnak.

Honlapjaik:

www.hcz.org

www.erpatak.hu 

Hogy tetten érjük a két megközelítés sajátosságait különböző szempontok alapján vetettük össze őket:

A kezdeményezők 

Mindkét kezdeményezés jól köthető egy-egy karizmatikus személyhez, akik létrehozói és máig meghatározó szereplői, mozgatórugói az adott programnak.

Geoffrey Canada (fotó forrása)

Geoffrey Canada tulajdonképpen maga is azok közé tartozik, akiket programja megcélzott. Igaz nem Harlemben, hanem Bronxban nőtt fel, ami hasonlóan szegény és veszélyes környéke volt New Yorknak. Ennek ellenére sikeresen kiemelkedett a szegénysorból és tanári diplomát szerzett. Közvetlenül diplomájának megszerzése után úgy döntött visszatér, és olyan gyerekek útját fogja egyengetni, akik mint ő maga is, egy reménytelen, súlyos konfliktusokkal terhelt környéken nőttek fel.

Orosz Mihály Zoltán (fotó forrása)

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Érpatak polgármestere. Független jelöltként került megválasztásra, azonban számos alkalommal tűnik fel szélsőjobboldali szervezetek rendezvényein. Nem sokkal megválasztása után, 2007-ben a településen felvonult a Magyar Gárda és a Nemzeti Őrsereg, melynek során a polgármester Árpád sávos szalaggal a karján vonult a felvonuló szélsőjobboldali aktivisták mellett.

A programok helyzetértékelése 

Mindkét program hasonlóképpen értékeli az általuk megcélzott közösség állapotát. Mindkét helyen, a helyzet tarthatatlanságáról beszélnek a szereplők, és a külső szemlélők is, melyekre mintegy válaszként születtek meg a most tárgyalt programok.

Harlem a 90-es évekre igazi pokollá vált. Nyílt utcán árulják a drogokat, bandák háborúznak, magas munkanélküliség, reménytelenség, széthullott családok, elveszített otthonok, fenyegető erőszak. 1993-ban egy óvodáskorú gyermeket lőnek arcon.

A mainstream sajtó egy egész generációt minősít reménytelennek, „szuper predátoroknak” nevezik a bandázó fiatalokat, brutálisan erőszakos, erkölcsi érzék nélküli bűnözőkről beszélnek, akik alapjában veszélyeztetik a társadalmat.

A Harlemben élők több mint fele a szövetségi szegénységi küszöb alatt él. 18,5%-os a munkanélküliség, a felnőtt korú lakosság kevesebb, mint a negyede rendelkezik legalább középfokú végzettséggel, több mint 40%-uk már a középiskola elérése előtt kiesik a képzésből.

Az érpataki helyzetértékelésben hasonlóképpen tarthatatlan állapotok kerültek leírásra. A cigányság alulképzett, „sokan csak x-szel tudják leírni a nevüket”. A településen élő cigányok 99%-a munkanélküli (a wikipédián 2004-es adatokra hivatkozva a település felnőtt korú összlakosságára vetítve a Harlemihez hasonló mértékű 20%-os munkanélküliségről olvashatunk). A község honlapján található videókban a mintegy 1800 fős település lakosságának 20%-át tartja cigánynak az Érpatak viszonyait bemutató hölgy. A KSH népszámlálási adatai szerint saját magát 2001-ben mindössze a lakosság 4,9% vallotta cigánynak.

A településen elviselhetetlen mértéket öltött a bűnözés, elsősorban a vagyon elleni bűncselekmények. Naponta 3-4 bejelentés érkezett a rendőrségre betörésekről, rablásokról. A falu egyik utcáját kis-chicagonak nevezték, mely a település bűnözés által leginkább veszélyeztetett része volt. Az elkövetett bűncselekmények mindössze 5%-át derítette fel a rendőrség, a településnek saját rendőrőrse nem volt.

A programok mögött meghúzódó emberkép 

A lesújtó közállapotok és a kirekesztő külső megítélés ellenére a Harlem Children’s Zone programjának munkatársai azt gondolták, hogy nem mondhatnak le egy egész generációról, nem lehet elintézni a kérdést annyival, hogy ezek elvadult, levadászandó predátorok. Ők nem pusztán a probléma, de a megoldás részei is legyenek.

Jellemző a HCZ weboldalán található leírásokra, hogy rendre a közösség kríziséről beszélnek, nem egyéni kudarcokat, fekélyként kivágandó fertőző egyedeket látnak, hanem egy egész közösség problémájaként látják az évtizedek alatt kialakult és valóban tarthatatlanná vált helyzetet. Obama elnök, még választási kampánya során beszédében példaként említette a programot, s így foglalta össze a helyzetet:

„If poverty is the disease that infects an entire community in a form of unemployment and violence, failing schools, and broken homes, we can’t just treat those symptomes in isolation. We have to heal the entire community.”

Magyarul:

„Amennyiben a szegénység az a betegség, amelyik megfertőz egy egész közösséget a munkanélküliség és erőszak, a félbehagyott iskolák és tönkretett otthonok formájában, akkor nem kezelhetjük ezeket a tüneteket elkülönülten. Az egész közösséget kell meggyógyítanunk.” 

Világosan kiderülnek ebből az értelmezésből azok az oksági kapcsolatok, amelyeket a Harlem Children’s Zone program alkotói és a jelek szerint az Egyesült Államok időközben megválasztott elnöke is gondol a kialakult helyzetről. A szegénységet tekintik valódi problémának, ami tönkreteszi egy közösség életét és olyan formákban ölt testet, mint a mindkét helyzetértékelésben említett bűnözés, erőszak, iskolai kudarcok, dezintegrálódott családok.

A Harlem Children’s Zone emberképe egyértelműen pozitív. A közösség számára értéket jelentő, jelenlegi viselkedésükkel nem egyenlő, tehát változásra képes embereknek tartja Harlem lakóit, akik amennyiben megszabadulhatnak az őket gátló tényezőktől képesek lehetnek arra, hogy ugyanolyan sikeres tagjai legyenek a társadalomnak, mint bárki más a középosztály tagjai közül. Maga a program arra épül, hogy ennek a beilleszkedésnek az elősegítéséért az égvilágon mindent hajlandóak megtenni. „Whatever it takes!”

Az érpataki modell emberképe már az első megszólalásokból, a helyzetelemzések során is világosan kiderül. Az olyan mondatok, mint

„A cigányok 99%-a „úgymond” munkanélküli…”, 

„A gyerekeket nyakra-főre szülték, mert ugye ebből tudtak megélni..”, 

„A nagy semmittevés közepette a szülők nem gondozták se az udvarukat, hát eléggé ugye kint végezték el a dolgukat, nem volt külső illemhely, semmi, tehát borzasztó állapotok uralkodtak.” 

elvileg a valóban elkeserítő helyzet leírását szolgálják azonban a beszúrt megjegyzésekkel egyértelmű értékítélettel is ellátják azt, félreérthetetlenül megjelölve az érintettek kizárólagos felelősségét a kialakult helyzetben.

Mindez jóval élesebben is megjelenik. Az érpataki modell kétféle embert ismer:

„Két embert ismerünk. Van, aki építi a közösséget, van, aki rombolja.” 

Szó sincs tehát a Harlem Children’s Zone pozitív emberképéről, az érpataki modell világosan különválasztja a közösség tagjait jókra és rosszakra, és habár megengedi a feltételezést, hogy nem minden cigány bűnöző, sőt vannak a nem-cigány származású emberek között is rossz emberek, a határ egyértelműen etnikai hovatartozás mentén kerül meghúzásra.

Jó példája ennek az egyik videón megszólaló hölgy, aki egy „bácsiról” beszél, aki hirtelen felindulásból megölte a feleségét és mikor visszatért a börtönből már csak a csupasz falakat találta a háza helyén. Érdemes észrevenni a „bácsi” titulus érzelmi konnotációját, ami mellé azonnal jár a gyilkosság tettét enyhítő körülmény (hirtelen felindulás) megemlítése. A cigányok esetében ilyen megértő érzelmi viszonyulásnak a nyomait sem találjuk, pedig egy gyilkossághoz képest ők csak letarolták az erdőt. Később a polgármester fontosnak tartja kijavítani kolléganőjét, kiderült a hölgy rosszul emlékszik, a „bácsi” nem hirtelen felindulásból megölte, hanem sajnálatos közúti balesetben veszejtette el feleségét.

A roma lakosság élethelyzetét, viszonyait és viselkedését illetően akkor sincs nyoma a környezeti tényezők felismerésének és elismerésének, amikor pedig a felszólalók maguk adnak erre példákat.

Elhangzik például, hogy az „úgynevezett” munkanélküliek 15%-át azonnal bejelentették korábbi illegális alkalmazóik, hiszen a polgármester egyik intézkedésének eredményeképpen a falu munkanélküli lakosságát „ki lehet hívni munkára”, ami azt jelenti, hogy közmunkára kötelezhetők, máskülönben kizárják magukat a szociális ellátórendszerből. Az ily módon elveszített munkaerőt a vállalkozók inkább bejelentették tehát, mert szükségük volt az adott emberre, egycsapással 15%-kal csökkentve a hivatalos munkanélküliek számát.

Ez a példa sokkal inkább szól tehát a járulékfizetés és egyéb munkavállalói jogok biztosításának elkerülésével extra-profitra szert tevő, valószínűleg az érintetteknél jobb módú, helybéli réteg klasszikus kizsákmányoló gyakorlatáról, vagy a hazai foglalkoztatási rendszer ellenösztönző adminisztratív és adóterheiről, mint az ezek szerint mégsem olyan semmittevő emberek munkakerüléséről.

Az érpataki modell Barack Obamához képest nem a szegénységet tartja a problémák gyökerének. Orosz Mihály Zoltánt láthatóan irritálja a mélyszegénység kifejezés, ő inkább mély igénytelenségről illetve mély felelőtlenségről szeret beszélni. Visszaszorítandónak ezeket az individuális tulajdonságokat tartják, melyek eszköze nem a támogatás, hanem a szankció.

„Így sokszor úgy van, hogy szankciókkal alakítjuk ki az igényességnek és a felelősségnek egyfajta színvonalát, és utána azt látjuk, és az is tényleg megdöbbentő tapasztalat számomra, hogy utána ez már bizonyos önbecsülést jelent. Hogy ez beépül ez az igényesség, amit mi szankcióval alakítottunk ki, az beépül a mindennapi életnek a mindennapi gyakorlatába, és utána már ezzel azonosul, erre büszke. Ez a tartós eredmény” 

A kialakult helyzetre adott válasz 

A Harlem Children’s Zone program egyértelműen az oktatást tartja annak a területnek, ahol a kiemelkedés lehetősége, és az egész közösség problémájának megoldása található. Véleményük szerint az Egyesült Államokban az egyik leginkább megbízható útja a szegénységből való kiemelkedésnek az oktatás. Ennek megfelelően a Harlem Children’s Zone valójában egy alaposan kidolgozott oktatási program, mely az elveszettnek hitt jövő generációra koncentrál, az anyaméhtől az egyetemi felvételig kísérve a programba beválasztott harlemi lakókat.

A kezdeményezés a fentebb említett pozitív emberképre építve következetesen igyekszik minden és tényleg minden akadályt elhárítani a gyermekek sikeres fejlődése útjából. Az utcákon szólítják meg a várandós kismamákat, akiknek Baby college néven kilenc hetes programot tartanak a gyermekvállalás nehézségeinek megoldásáról. Olyan témákat járnak körül, mint az idegrendszeri fejlődés, a korai anya-gyerek kapcsolat jelentősége, a nevelési elvek, a fegyelmezési eszközök kérdése, az egészség és a biztonság kérdése, a szülők stresszhelyzetének kezelése.

A Harlem Children’s Zone folyamatosan jelen van a programhoz csatlakozók életében. Csatornáról (pipeline) beszélnek, amin minden felmerülő akadály egyenkénti legyőzésével végigkísérik a gyerekeket és szüleiket. Ha biztonsági őrrel kell a gyerekeket óvodába, iskolába kísérni, akkor fegyveres őrök kísérik őket, de ha arról van szó (és volt arról szó), hogy a helyben elérhető állami iskolában (public school) nem biztosíthatóak a szükséges különórák vagy a megfelelő tanári hozzáállás, akkor a program szervezői akár új, saját iskola megszervezésébe is belevágtak. Ebben az iskolában aztán akár az USA-ban egyébként igen erős pedagógus szakszervezetek tiltakozása ellenére is olyan rendszert vezettek be, amelyik az itt élő gyermekek szükségleteinek feleltek meg és nem középosztálybéli oktatóik érdekeit szolgálták. Magyar szemmel nézve végtelenül célratörő, minden erőforrás megmozgatására képes és hajlandó a program. A speciálisan felkészített oktatóktól, a szociális és egészségügyi szolgáltatásokon keresztül, a biztonsági intézkedésekig az élet kivétel nélkül minden területére választ adnak a program keretében. A szó szoros értelmében az történik, hogy ahol akadályba, problémába ütköznek, ott azonnal létrehoznak erre egy segítségnyújtási módot, ha az nem létezett korábban a térségben, vagy nem megfelelően működött. 

(a fotó forrása)

Obama elnök, aki 20 amerikai nagyvárosban tervezi a programot bevezetni, felhívja a figyelmet a kezdeményezés hatalmas költségeire. Megjegyzi azonban, hogy ezek az emberek jelenleg is rengeteg pénzbe kerülnek, amit most börtönök fenntartására, biztonsági intézkedések bevezetésére fordítanak. 2008-as beszédében úgy fogalmaz, hogy a Harlem Children’s Zone gyermekek egy egész generációját menti meg évi 46 millió dollárért. Egy akkora összegért, amit az amerikai hadsereg négy óra alatt költ el Irakban.

Az érpataki polgármester nem az oktatásban, hanem a rendteremtésben látja a megoldást. „Modellje” alapvetően nem segítő, hanem rendvédelmi jellegű, aminek minden más alrendszert alárendel.

„A modellnek ez a lényege, hogy rend a lelke mindennek.” 

Míg Canada programja a jövő generációt, a térségben élő gyermekeket célozza meg, Orosz Mihály Zoltán a cigányság általa „kőkemény bűnözői magnak” nevezett rétegével száll szembe, az ő „levadászásukkal” üzen a többieknek is. Hogy ezt milyen módszerekkel teszi, azt ő maga mondja el a honlapra feltöltött videókon:

„Ha meg se változik és el se akar költözni, akkor mi ezt nem szoktuk eltűrni – ezt szoktam mondani -. Addig, amíg börtönbe nem tesszük, addig harcolunk. És utána, amikor bekerült a börtönbe, akkor megszűnik a harc.”

„Elő kell venni, meg kell nézni a portáját, a szemetelést, a gyermeknevelést, a különböző szabálysértési lehetőségeket, garázdálkodását, a dajdajozást, a kocsinak a műszaki állapotát, így szépen sorban mindent. Megnézni, hogy a gyerek hétfőn hogy megy iskolába, éhes, nem éhes. Tehát szépen úgymond rá kell fókuszálni a polgármesteri hivatalon keresztül a különböző hatóságoknak, a gyermekvédelemnek stb.-nek, rendőrségnek és akkor utána folyamatosan szembesíteni kell a hatályos törvényekkel. És ami nem megfelelő azt állandóan folyamatosan szankcionálni kell, tehát megbüntetni, feljelenteni, úgymond idézőjelben „meghurcolni”. 

(fotó forrása)

Ennek a „meghurcolásnak” a szerves részét képezi a helyi gyermekvédelmi ellátás is, ami öndefinícióját tekintve pedig inkább segítő, mint rendvédelmi szervezet, de a szolgáltatást helyben működtető hölgy beszámolójából a szféra és a segítő szakma hazai viszonyainak összes kiáltó ellentmondása napvilágra kerül.

A segítő szakember emberképe, szemlélete itt is hamar átjön:

„A törvény egyértelműen meghatározza a gyermekek jogait, de a kötelességeit is. Én ezt kinagyítottam egy A3-as lapra, és szépen ki van rakva az irodám várójában, hogy addig is, amíg szülők ott ülnek, ne unatkozzanak, hanem el tudják olvasni, hogy mi a gyermeknek a joga, mi a gyermeknek a kötelessége, illetve a szülőknek a kötelessége, mert erről ugye ők el szoktak felejtkezni.” 

Segítő beavatkozásai is ehhez az emberképhez igazodnak, jól illeszkedve a polgármester fentebb részletezett rendteremtésen alapuló beavatkozási modelljéhez:

„Családok veszekedtek. Ha nem tudnak megegyezni, akkor ide is, oda is kimegyünk a rendőrséggel, elvisszük a gyerekeket.” 

„..én bizony ki szoktam menni hónap elején, hónap közepén, és ha kell végén, és megnézem a hűtőszekrényt, a kamrát, a szekrényt, hogy van-e benne tényleg elég élelem.” 

„Ha ezeket a szabályokat, amit mi felállítunk, nem tartja be, akkor el fogjuk vinni, átmeneti nevelésbe, vagy intézetbe is kerülhet a fiatal. Félnek, egyre inkább félnek.” 

Az érpataki modellben tehát a segítő szolgáltatások is a fegyelmezés, a megfélemlítés és elrettentés eszközeként kerülnek felhasználásra. De találunk példát „prevenciós” beavatkozásra is:

„Védőnővel tanácsokat is adunk. Polgármester Úr támogat bennünket, abban, hogy az anyukákat felvilágosítjuk, hogy nincs értelme annak, hogy egyre több gyermeket szüljenek. A családi pótlék kevés ahhoz, hogy abból megéljenek. A hurkot fel szoktuk tetetni. Vállalják a hurokfeltételt, Polgármester Úr viszont átmeneti segélyként nem az anyukának, hanem megírjuk az átmeneti segély kérelmet, az anyuka aláírja, és a védőnő váltja ki a hurkot és így tetetjük fel.” 

Véleményünk

Talán ebben az utóbbi idézetben látható legvilágosabban a Harlem Children’s Zone program és az érpataki modell szemlélete közötti különbség.

A HCZ értékként tekint a születendő gyermekekre, a felnövekvő fiatal generációra. Ember gyerekeket lát mindenhol, felesleges élet nincs, a gyermekek érkezésének örülni lehet. A segélykeretet nem arra használják, hogy újabb születéseket akadályozzanak meg, azok között, akiknek jelenléte nem kívánatos számukra, hanem éppen ellenkezőleg, programjaikkal mindent megtesznek, hogy a születendő gyermekeket olyan közeg várja, ahol egy élhetőbb, szebb élet vár rájuk.

Az érpataki modell ezzel szemben láthatóan nem minden életet fogad szívesen. Számukra létezik felesleges élet, amelynek nincs értelme megszületni. Saját magával szemben már nem ennyire szigorú a gyermekvédelmis hölgy, elmondása szerint ugyanis 5 gyermeke van, pedig a szociális munkás fizetésből őket ugyanúgy nem lehet könnyű eltartani, mint a cigányasszonyoknak a családi pótlékból sajátjaikat. Esetében mégsem merült fel, hogy hurkot írasson fel neki valaki, mondjuk a második gyermeke után, megtámogatva azt a polgármester ajánlásával, anyagi támogatásával, és a védőnő hathatós közbenjárásával. Igazi, irigylésre méltó szociális hálózat működik Érpatakon, kár, hogy a középosztály nem részesülhet az „áldásaiból”. Talán nagyobb sikerrel éreznék át, mit is művelnek valójában.

És pont itt van a lényeg. A Harlem Children’s Zone program gyakorlatilag egy „középosztály képző”. Egy olyan modell, ami az elképesztő körülmények ellenére oda-tartózónak, bevonhatónak és bevonandónak tartja Harlem lakóit ebbe a középosztályba. Ehhez képest az érpataki modell minden megszólalásban világossá teszi azt az éles különbségtételt, ami maguk között és a cigány lakosság között húzódik.

A két program között nem pusztán egy óceán és 46 millió dollár a különbség. A Harlem Children’s Zone nem a belepumpált mostanra tényleg hatalmas összeg miatt működőképes. Hanem a befogadásra épülő szemlélete miatt. A programra való jelentkezés magyar szemmel bizarr lottósorsolásra emlékeztető hisztérikus hangulatban zajlik, ami leginkább azt mutatja, hogy a középosztályhoz tartozás létező, reális, vágyott jövőkép a szülők részéről. Az sem igaz, hogy a HCZ programjában ne lenne, számonkérés, szankció esetleg akár összeütközés is. A biztonsági őröket éppen azért alkalmazzák, hogy erőnek erejével vessenek véget az elviselhetetlen erőszaknak elszakítva a környék gyerekeit attól a közegtől, amiben minden valószínűség szerint a bandák utánpótlását képeznék. Szüleiknek komoly együttműködést kell tanúsítaniuk, ahogy a gyermekek is egészen más közösségi szabályok között tanulnak meg élni.

Hogy mindez mégis vonzó, sőt vágyott út a környék lakói számára az azért lehetséges, mert évtizedek alatt a középosztálybéli lét elérhető lehetőség, milliók álma lett az Egyesült Államokban élő amerikai-afrikai lakosság körében. Rengeteg probléma van még, kétségkívül nagy utat tett meg az USA a ku-klux-klan korától az első színes bőrű elnökig.

Mi ennek az útnak az elején vagyunk. Közelebb a ku-klux-klan által képviselt szemlélethez, amelynek egyik – most már a helyi közigazgatás által is megtámogatott – modellje az érpataki.