Egy korábbi bejegyzés kicsit átdolgozott verziója ez. A másodközlést a Magyar Narancs nagyon érzékletes cikke ihletette:

„Az egyik idősebb férfi megosztja, hogy ő nem kérdezi otthon a felesége véleményét semmiről. Egyszerűen nem kíváncsi rá. „Miért ne választanánk újra, ilyen minden családban előfordul. Nézzen szét a faluban, látni fogja, hogy szépül, épül. Ott a tésztaüzem, a kopasztó, a játszótér. Mindet a polgármesternek köszönhetjük. Régen volt 10 közmunkás, most meg 30”” – részlet az egyik interjúból

(forrás)

Azt hiszem a megalázottság olyan, mint a csatornaszag. Egy idő után annyira hozzászokik az ember, hogy már meg sem érzi. Ettől azért még nagyon büdös van. Nahát így lehet ez a mi kultúránkban is. A megalázó helyzetek és viszonyok elviselése olyannyira része a hétköznapjainknak, hogy mint hal a körülötte lévő vizet, természetesnek vesszük, akár okozzuk, akár elszenvedjük azt.

Vannak az elfogadható emberi viszonyokra beszédes szavaink. Azokra az emberi viszonyokra, amik között mindenki élni szeretne. A hétköznapokban udvariasnak tartjuk, aki előzékenyen viselkedik, gentleman az, aki betartja az íratlan szabályokat. Hogy ezeket a szavakat és mindazt, ami mögöttük van megértsük, érdemes tennünk egy messzire vezető kitérőt.

Egy Norbert Elias nevű szociológus, az udvariasságot, az udvarias viselkedésformákat a civilizáció részeként, alkotóelemeként írja le. Érdekes módon azonban szerinte a civilizáció egy társadalmi ranglétrán felülről lefelé kikényszerített folyamat. Az a viszonyrendszer, előzékeny, biztonságos tér, amiben az embernek jogai voltak, amiben nem kellett mindennapi halálfélelemben élnie, először csak egy szűk elit kiváltsága volt. Az udvarias viselkedés egyértelműen a királyi udvar etikettjére utal. A gentleman szó szerinti fordításban gyengéd embert jelent. Nagyon szép szóösszetétel szerintem, igazi nemes embert takar, aki betartja ígéretét és minden helyzetben úriemberként viselkedik.

A civilizáció hétköznapi jelentése is az ösztönein uralkodni tudó, művelt, „civilizált” embert jelenti, aki már nem kiszolgáltatott a természeti erőknek, és akik egymás között is olyan viszonyokat alakítottak, aminek nem része a mindennapos rettegés, ahol nyugodtan álomra hajthatjuk a fejünket anélkül, hogy attól kéne tartani, valaki elvágja a torkunkat.

Elias ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy az így értelmezett civilizáció továbbterjesztésének, kikényszerítése azért volt fontos a mindenkori elit számára, mert annak fő motivációja az alárendeltség elfogadtatása (meghajlás), a status quo fenntartása. Békés szándékkal lép fel, aki udvariasan viselkedik. Az olyan alapvető gesztusunk, mint a kézfogás (itt a kezem nem disznóláb) a tiszta szándék, a fegyvertelen közelítés megtestesítője. Ezért is van az, hogy rendkívül udvariatlanságnak számít a kinyújtott kéz elutasítása, tulajdonképpen egy ellenséges gesztus, azt üzeni, akár fegyver is lehet nálam, nem garantálom a biztonságod.

Mindez tehát akár egy igazi konzervatív himnusz is lehetne, a fehér kesztyűs nobilitásokról, akiknek már a vérében benne van a kultúra, már a mozdulatai és arcvonásai is nemességről árulkodnak. A civilizáció pedig ennek a kifinomult nemességnek az átörökítése illetve kiterjesztése az alsóbb rétegek felé. A szó maga latin eredetű, a civil polgárt jelent, a civilizáció – ennek megfelelően – valahogy összefügg a polgárosodással.

Van azonban ennek egy másik oldala is. Ezek a viszonyok csak akkor tudnak sikerrel átörökítődni, ha abból az is nyer valamit, aki átveszi ezt a mintát. A paraszt azért majmolja az urat, és eszik ő is késsel- villával, mert szeretne részévé válni valaminek, szeretne ő is olyan biztonságos, kifinomult életet, ami nem rettegéssel és végletes kiszolgáltatottsággal telik. Paradox módon az elit hatalmának megtartása csak ott sikerülhetett, ahol ennek az elitnek a privilégiumai kiterjesztésre kerültek. Ahol a civilizáció átörökítődött fentről lefelé. Számtalan példáját láthatjuk ennek és ahol ez az átörökítődés nem történt meg, ott nagyon fura viszonyok konzerválódtak és váltak a hétköznapok részeivé akkor is, ha a korábbi elit – szerintem éppen az átörökítés és a privilégiumokról való lemondás kudarcai miatt – elveszítette hatalmát.

Az angol író Piers Brendon pár éve monumentális könyvet írt a brit gyarmatbirodalom tündökléséről és bukásáról. A zavarba ejtően érzékletes részletekkel megírt könyv hosszan ecseteli a viktoriánus angol úriember egyik alaptípusát, az egyenes tartású vörös kabátos katonatisztet. Ezek az általában hagyományosan előkelő származású, kifinomult úriemberek valóságos traumaként élték meg az amerikai függetlenségi háborúban (aztán a szipoly lázadás során, az afgán fiaskó alkalmával, majd a búr vagy zulu háborúban), hogy a (hozzájuk képest) szedett-vetett csürhe nem volt tekintettel a korabeli hadviselés írott és íratlan szabályaira. Kifejezetten vadásztak a csatatéren a fegyelmezett sorok szélén vezénylő tisztekre, ami tisztességes háborúkban akkoriban tabu volt.

A gentleman e korabeli formája tehát úgy nézett ki, hogy a háború egy angol tiszt számára némi túlzással azt jelenti, hogy hajnalban kilovagol lövöldözni meg kardozni egy kicsit, míg mellette százak hullanak vagy válnak nyomorékká, ő este azonban már a szalonban a hölgyeknek csapja a szelet vagy a tiszti kaszinóban múlatja az időt.

Ez tehát a klasszikus alapállás. Magának biztonságos, élhető világot teremtett az arisztokrácia, akik a szó szoros értelemben nem veszik emberszámba azokat, akik nem közéjük valók. Napóleon még szinte hencegett azzal, hogy havonta 30000 francia katona a fogyasztása, és azóta valami történt, mert ma egyetlen tábornok sem engedhetne meg magának ilyen kijelentést.

Piers Brendon könyvét azért szeretem nagyon, mert észrevétlen finom részletességgel vezet be bennünket annak a kollektív tanulásnak a folyamatába, aminek során az alattvalók igényeire és viszonyaira érzéketlen angol gyarmatbirodalom a saját kárán eljutott valahova oda, amit az angol úgy ír le: Commonwealth.

Hihetetlenül érdekes példáinak egyike az, hogy a korabeli Anglia miközben hatalmas traumaként élte meg a ma USA-nak hívott formáció, mint gyarmat elvesztését a függetlenségi háborút követően, aközben gazdasági értelemben pár év leforgása alatt megtízszerezte az Amerikából származó bevételeit. Az történt ugyanis, hogy a korábbi tengerentúli gyarmat fájdalmas elveszítésével egyúttal komoly költségeket is spóroltak. Megszabadultak az akkor már (még) égető indiánkérdés megoldásától, jelentékeny katonai és rendőri erő állomásoztatásának feladatától, általában a rend és a lojalitás fenntartásának költséges terhétől egy olyan közegben, ahol egyre kevésbé volt lojális bárki is, így egyre kevésbé akartak az angolok szájíze szerinti rendet tartani. Nyertek viszont ezzel szemben egy új kereskedelmi partnert, amelyik immár a maga gazdagodására sokkal motiváltabban vett részt bármiféle produktív tevékenységben, és ehhez az akkor még mindig a világ urának számító Angliában kiváló partnerre leltek. Mit ad Isten, a békés kereskedés és együttműködés, 10-szer annyira javadalmazónak bizonyult, mint a felsőbbrendű elnyomás és folyamatos rendteremtés.

A kifinomult viszonyok átadásának másik jellegzetes példája az angol nyelv fejlődése. Brendon felhívja rá a figyelmet, hogy sokan azt hiszik, az amerikai angol azért különbözik annyira az angliai angoltól, mert az új kontinens sok másnyelvű bevándorlója ilyenné torzította a nyelvet. Pedig valójában az amerikai angol jóval közelebb áll a XVIII. század végén mindkét helyen beszélt nyelvhez, mint az anyaország mai nyelve.

Az angliai angol nyelvben ugyanis az eltelt több mint két évszázad alatt annak a kékvérű nemességnek az előkelő beszédmódja terjedt el, ami a függetlenségi háborúk korában egy szűk elit nyelve volt csupán. Anglia polgárosodott, civilizálódott, a közember átvette az urak nyelvét, szokásait, értékeit, és ezzel együtt azok privilégiumainak, jogainak jó része is átszállt rájuk.

A civilizáció lefelé való átörökítésének ez a folyamata nem történt meg mindenhol. Sőt, ha beleolvasunk a hazai jobboldal Bayer Zsoltnál kicsit színvonalasabb véleményformálóinak írásaiba, akkor az is kirajzolódik, hogy ilyesmire nincs is mindenhol igény.

Molnár Attila Károly így élteti az imperializmust, ami alatt ő hol a közép-európai Habsburg monarchia viszonyait, hol számomra kissé egzotikus tálalásban valamiféle középkori erényeket ért:

„(az imperializmusban) A jó rend és a tekintéllyel fenntartott törvények uralma áll szemben a tartalmi célokkal, mint az egyenlőség, haladás, jólét. Mindezek a jók bekövetkeznek és be is következtek a birodalmakban, de nem célok voltak, hanem melléktermékek.

A Birodalom a béke, civilizáció és jólét fenntartása sokféle ember között és sokféle ember számára, változatos körülmények között, a homogenitás előfeltételezése vagy kierőszakolása nélkül. Nem civilizátorkodás. Igaz, nem ígéri a demokrácia csodafegyverét, a participációt vagy a teljes akaratérvényesítést, de mindenki jó alattvaló, aki a törvényt betartja, vallásra, fajra, vagyonra való tekintet nélkül.

(…)

A kényszer, korlátozás és különbségek a birodalmi élet része, míg vele szemben létezik a kényszermentes és különbségmentes világ ősi reménye. Az újabb és újabb kísérletek kudarca e remény megvalósítására egyáltalán nem kezdte ki ezt a mindig újra kialakuló reményt.

Különbség van a gyarmatosítás és az imperializmus között, az utóbbi nem nyers hatalomgyakorlás. A nyers hatalommal, zsarnoksággal szemben a Birodalom a mindig szükséges kényszer mellett a lovagi szellem, a kultúra és a kormányzás művészete révén marad fenn.

A Birodalom fizikai fenntartói mellett legalább olyan fontosak a lelkiek, a habitusban létezők. A birodalmi ethosz a szolgálat, kötelességtudat, becsület, mértéktartás, elkötelezettség, lojalitás erényeit tartalmazta. A mérlegelés, kezdeményezés, felelősség, csapatszellem habitusát. A birodalmi ethosz az úriember ethosza. Ephronimoi nélkül nem lehet elképzelni a Birodalmat sem.

(…)

A kormányzás művészete a Birodalmakban virágzott (a mai brit egyetemeken a politikával foglalkozó tanszékek neve jellemzően Government), és nem a csatlós államokban, ahol a politika inkább a lázítást (ami nem kíván sem sok tudást, sem sok körültekintést), cselszövést, puccsok sorozatát és hatékony hízelgést jelent.” (forrás)

Szépen átjön a fenti sorokból a viszonyok konzerválásának igénye. A „béke, civilizáció és jólét fenntartása” ami semmi esetre sem „civilizátorkodás”. A „kényszer, korlátozás és különbségek” az élet részei, szó sem lehet bárminek az átörökítéséről, a birodalmi ethosz az úriember ethosza. Minden más csak hiú remény.

A szerző egy másik írásában a kirekesztő exkluzivitásra is választ ad akkor, amikor a hagyomány előbbre valóságát taglalja a racionalizmus ellenében.

„…a hagyomány nemcsak eltanulása miatt feltételezi a tekintélyek létét, hanem a hagyományból eredő döntések elfogadtatása miatt is.

(…)

A hagyomány, akárcsak a tekintély, arisztokratikus elem, mivel exkluzív, s csak lassan tanulható meg. A hagyomány fogalma ellentétes a mai gondolkodást uraló egalitarizmussal, amely minden ember nézetének, véleményének egyforma jelentőséget ad. A hagyomány viszont, mint láttuk, mérlegelést tartalmaz, amelynek során a kipróbált tudásoknak és az azokat megfogalmazó auktoroknak nagyobb jelentőséget tulajdonít.

(…)

A hagyomány exkluzív, ahogy minden értelmes tevékenység az, mivel csak lassan tanulható el, tekintélyek vezetnek be rejtelmeibe, s ily módon fittyet hány a frissen szerzett pénzük vagy emberi jogaik alapján bejutni kívánókra. Nekik hosszasan kellene várniuk, míg megszerzik a szükséges tudást, hacsak türelmetlenségük folytán nem vágyakoznak arra, hogy egy hagyománytalan, tehát értelmetlen és önkényes világban éljenek. Minden megkülönböztetés, jelentőségadás aszimmetriára utal. A hagyomány csak aszimmetrikus helyzetekben adható át, s az ilyen helyzet, egy mester elfogadása alázatot, az alázat pedig jellemet kíván. A demokratikus ember de Tocqueville szerint mindezekkel szemben idegen: se jelleme, sem alázata, sem hagyománya.” (forrás)

Tegyük fel a koronát Schmidt Mária egyik cikkének két bekezdésével:

„A jobboldal ragaszkodik a már jól bevált tradíciókhoz, hagyományokhoz, értékekhez. Nem célozza meg a tökéletes társadalom megvalósítását, nem ígér földi paradicsomot, csak azt – ahogy azt Vlagyimir Bukovszkij megállapította -, hogy nem engedi pokollá változtatni az életünket.

(…)

Szemben a baloldallal, amely 1789 hagyományait folytatva az istenhittel szakított tömegek számára valláspótlékkal szolgált, a jobboldal istenhívő, kitart a zsidó-keresztény hagyományok mellett, értékválasztásában pedig az egyéni felelősségvállalást hirdeti, természetesnek tartja az egyenlőtlenséget, az egyenlőséget a törvény előtt és az esélyekben tartja megvalósítandónak. Fontos számára a mások iránti türelem, az iparkodás, a munka a teljesítmény elismerése és honorálása, az egymás iránti szolidaritás. Uralmát a törvények, szokások betartására és betartatására, valamint a szabadságra alapozza. Szent könyve a Biblia, nyelve a kereszténység nyelve.” (forrás)

Látható tehát, ha Molnár Attila Károlyon vagy Schmidt Márián múlna, a Piers Brendon által oly képlékenyen leírt viktoriánus Anglia viszonyait teremtenék újjá Magyarországon. De lehet, hogy ezeket a viszonyokat egyáltalán nem kell újjáteremtenünk, hiszen ezek a viszonyok habár mindig új szereplőkkel, de itt élnek közöttünk.

A szűk kiváltságos elit (akik ez esetben teljesen mindegy, hogy kékvérű arisztokraták, burzsoá nagytőkések, pufajkás kommunisták vagy korrupt, demagóg politikusok) élvezi és építi a maga civilizált, házon belül nagyon is élhető birodalmát, amit kívülről csodál, szolgál, irigyel, fél és követ egy nagyszámú plebs. Ez utóbbiak gyakorlatilag kívül esnek az elit „mi” tudatának körein, alkalmatlanok a döntéshozatalra, ugyanakkor bármikor be és feláldozhatóak, nem számítanak úriembernek, nem is bánik hát gyengéden velük senki.

Ha ezek a viszonyok kétszáz év alatt sem alakultak át, akkor a „királyi udvarból” ez fog lecsorogni ma is. A Molnár Attila Károly által felvonultatott konzervativizmus egyébként egy szép tiszta világról szól. Az elit excellálásáról és a nemes úri hagyományokról, amit azonban nem szabad, nem lehet másra átruházni, a felelősség örök. Nem kell a haladás, minden ki van találva, bízzuk hát magunkat a nagy elődökre, és mindenesetre tartsuk magunkat távol mindenféle a társadalmi viszonyokat átalakítani kívánó felforgatástól.

Sok ponton szimpatikus számomra az, ahogyan Molnár Attila Károly ír a konzervativizmusról. Két problémám mégis van. Az egyik, hogy láthatóan ez a konzervativizmus egy létező gentleman mentalitásra, valódi kiválóságokra, a szó nemes értelmében vett nemességre vonatkozik, és igazán nem tudom, kire kell ilyetén gondolni magyar viszonyok között. A mezőny annál valószínűleg sokkal jobb, mint, amit a hazai jobboldal látványos visszatérése óta eddig kipréselt magából Wass Alberttől, Horthy Miklósón át eljutva a nyilas Nyirőig. Mindenesetre a probléma még nem megoldott, ki a magyar Winston Churchill vagy Lord Beveridge? A másik kérdés tulajdonképpen az elsőből adódik. Az Elias-i civilizálódás értelmében mi örökítődik át ott, ahol a királyi udvar, hát mondjuk ki, jó ideje nem úriemberekből áll?

A magyar társadalom egyik komoly válságát ma éppen abban éli meg, hogy az a hagyomány, ami valóban átörökítődött, az messze nem egy nemes polgári, úri hagyomány. Szolgák és urak relációjában vagyunk egymással, és akár az apró hétköznapi jelenetekben azonnal felszínre kerül ennek minden hátulütője.

Külön említést érdemel, hogy minden, ami úri, majd polgári, valójában import termék, nem szervesen itt alakult ki. Mulatságos számomra a hazafiságukra büszke, és nemzeti érzelmükkel magukat nagyra tartó fiatal konzervatív értelmiségi blogok mostanában divatos szófordulata, …von Haus aus…arra a szituációra, amikor azokra az értékekre, hagyományokra, szokásokra akarnak hivatkozni, amit otthonról hoznak. Árulkodó, hogy a kifinomult úri, és az onnan sokat merített polgári világ nyelve a német. Van némi ellentmondás a mai jobboldalinak hívott gondolkodás kurucos nacionalizmusa és általuk értékorientációként megidézett úri, arisztokrata világ között. Az arisztokrácia ugyanis mindig inkább nemzetközi volt, identitásukban tagjaik előbb voltak arisztokraták és csak utána magyarok, németek, osztrákok. Az arisztokrácia és a nacionalizmus viszonyáról Fiáth Titanilla nagyon érdekes kulturális antropológiai tanulmányában találtam figyelemreméltó sorokat:

„Ugyanakkor az arisztokrácia mindig is internacionális volt, ha volt is nemzet képe, azt legfeljebb a maga köreire vonatkoztatva tartotta számon, identitásában azonban egy német és magyar arisztokrata jóval közelebb állt egymáshoz, mint egy magyar arisztokrata és egy magyar paraszt.” (forrás)

Hogy miképpen kerül a nacionalizmus összekapcsolásra a kifinomult úri világgal, arról szintén olvashatunk ebben a tanulmányban:

(1945 után) „A látványos „külsőségek” mellett az arisztokrácia a társadalmi szerepét és presztizsét is elveszítette Magyarországon. Azáltal, hogy a haza iránti felelősségre való hivatkozással a „deklasszálódást” választották, a nemzeti identitás szerepe felértékelődött a kiüresedett társadalmi kategóriákkal szemben. Míg korábban a társadalmi pozíció és az ahhoz tartozó szerep – a maga összes látványosságával együtt – nagyobb, vagy legalábbis a magyarság tudatával azonos súlyú lehetett az önmeghatározás szempontjából, addig az ’50-es évektől kezdődően már a nemzeti tudat hordozta a főnemesi identitás fontosabb tartalmait. Egy külföldről visszatelepült negyvenes férfi – aki a bankszakmában dolgozik, partikat ad, egy német arisztokrata nőt vett feleségül, vagyis a „külsőségekhez” is ragaszkodik – így látja az itthon maradott társait:

„Állandóan magyarkodnak, de úgy, hogy az sokszor már nem szalonképes. Büszkék arra, hogy mennyi minden kibírtak, de nem gondolnak arra, hogy akik külföldre menekültek, mint azt a szüleim is tették, lényegében szintén a nulláról kezdték. (…) Az itteni magyarok azon túl, hogy nem tudnak viselkedni, még gusztustalanul is öltöznek, például felvesznek egy öltönyt mellénnyel, de nem gombolják be a mellényt!” ” (forrás)

Elgondolkodtató kérdés az, hogy vajon Magyarországon azért nem kerülhetett sor az arisztokrata és polgári elit kifinomult viszonyainak átadására, mert elsöpörte őket a kommunista hatalomátvétel, vagy nyugati társaikhoz képest azért kerültek brutális kegyetlenséggel elsöprésre, mert jelét sem mutatták annak, hogy hajlandóak lennének bármilyen privilégiumukról lemondani és úgy maradni pozícióban, úgy átörökíteni civilizált, művelt világukat, hogy egyúttal közelebb emelik magukhoz a korábban semmibe vett tömegeket?

Ahogy én ma látom az újjáéledő úri ethosz hazai verziójában a bugris paraszt, a muzsik, a proli vagy panelproli lassú fokozatos felemelése, a nyelv, a kulturális tőke megszerzése, a hozzáférés joga, az infrastuktúra használata, a közlekedés vagy a társadalmi mobilitás biztosítása továbbra sem része a hazai konzervatív közpolitikáknak, nem válik közjóvá, hanem megmarad kiváltságok, kijárások, ismertségek és ismeretségek keveseknek gyümölcsöző vívmánya. A felfelé igazodás elvárása nem egy implicit megállapodás révén jön létre, miszerint kövesd az általam adott mintákat és részévé válhatsz biztonságos világomnak, hanem Schmidt Mária szavait olvasva inkább egy rendészeti eszközökkel kikényszerített ellentétes irány bontakozik ki:

„Sem a fizikai, sem a szellemi munkások, sem az alkalmazottak nem számolhatnak többé biztos munkahelyekkel, életük végéig kitartó, egyre növekvő nyugdíjakkal. Az sem garantált, hogy aki egyetemet véget, jobban fizető állást kap majd annál, mint akinek nincs diplomája. Az is látható, hogy az állam nem képes garantálni az egyre rövidülő munkahetet, az egyre hosszabb fizetett szabadsáot és a többi ingyenes ellátást, például az ingyenes felsőoktatást, korlátlan orvosi ellátást.” (forrás)

Igény nálunk is lenne a konzervatív szerzők által megénekelt úri ethoszra. Csak az angol gentleman értelmében vett urak hiányoznak hozzá. Nálunk néhány évig tartó biztató polgárosodási periódusokat leszámítva nem ment végbe az a civilizáció, ami egyszerre tarthatta volna meg ezt az elitet, úgy, hogy közben kiváltságaik lassan kiterjednek egy erős többségre, az önálló középosztályra. Mivel az eleve önbizalomhiányos, alkalmatlan elitet a dzsentritől a rendszerváltás utáni politikai elitig bármilyen új szereplő felemelkedése komolyan veszélyeztette volna, ezért folyton iszonyatos energiákat kell fordítaniuk arra, hogy ellenségeket kreáljanak, bűnösöket találjanak, és mesterségesen állják útját a tömegek felemelkedésének, ami egyébként az ország felemelkedésének a záloga is lenne. Úri pátosz már van, csak körül kell nézni Budán manapság. Ethosz híján azonban marad  a kardcsörtetés és arrogáns pökhendiség, amiből lefelé nem örökítődik át semmiféle erény, csak a kora feudális úr-szolga viszony.