Foglalkoztam már ezen a blogon azzal a problémával, hogy a magyar filmek és TV sorozatok egyszerűen képtelenek bármit is visszaadni valódi viszonyainkból. Nem állítom, hogy mindent láttam, de az alapján, ami hozzám az eltelt 20-25 évben eljutott, nagyon gyér a felhozatal. Miközben a film, és különösen a játékfilm, vagy a népszerű TV sorozatok nagyszerű eszközei lehetnének az önreflexiónak, a közös identitás és narratívák alakításának, nálunk ezek valahogy nem működnek. Legalábbis akkor biztosan nem, amikor a jelen korra kell reagálni.

Retrográd módon, egy vagy két rendszerrel előbbi viszonyokra visszatekintve, vannak figyelemreméltó alkotások. Olyan szemüveggel nézve, hogy az adott film miképpen ragadja meg egy előző kor viszonyait én nagyon érzékletesnek tartom Fábri Zoltán 1956-os Hannibál Tanár Urát, ami a fasizálódó Magyarország 30-as évekbeli viszonyait dolgozza fel. Fábri zsenialitását mutatja, hogy neki azért sikerült számos apró ponton becsempésznie az 50-es éveket is filmjébe, de azért saját kora dokumentumaként csak áthallással tekinthetünk a filmre. Bacsó Péter Tanúja talán a legismertebb alkotás a témában, de az is 1969-ben készült (és jóval később vált széles körben ismertté), miközben a korai 50-es éveket dolgozza fel. A rendszerváltás utáni kultuszfilmként ismerjük Török Ferenc 2001-es Moszkva terét, ami ugye a rendszerváltás előestéjén 1989-ben játszódik.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Egyetlen olyan magyar filmet ismerek, ami az én ízlésem szerint azóta is zsinórmérték a témában, és ami nagyon jó érzékkel ragadja meg saját korát. Ez András Ferenc 1977-es „Veri az ördög a feleségét” című filmje.

A film a cseh újhullámra emlékeztető stílusban, a magyar filmekre oly jellemző távolságtartó, eltúlzott irónia nélkül mutat be egy sajátos korszakot, a 70-es évek végének egy szeletét. És habár éppen a 70-es, 80-as évekből tudnék még pár figyelemreméltó filmet idézni (Uramisten, Céllövölde, Dögkeselyű), ez a film minden tekintetben kiemelkedik közülük.

A rendszerváltás után azonban valami nagyon egyértelmű törés következett be. És én ezt nem filmes jelenségnek tartom, szerintem egyszerre, egy egész társadalom szintjén veszítettünk talajt, és a fonalat azóta se találtuk meg. Sőt..

Ez a bejegyzés csak látszólag szól a filmekről. Valójában Magyarország önismeretéről akarok (már nem először) írni, és önismeret alatt nem a személyes önismeretünket értem itt, hanem az egymásra vonatkozó önismeretünket, bármit jelentsen is ez. Számomra például ebben az olvasatban azt jelenti, hogy mégis azon kívül, hogy egy nyelven beszélünk mi közünk van nekünk egymáshoz? A filmjeinket nézve egyre kevesebb.

Mindig egy kellemes fáziskésésben vagyok, így én életemben ma láttam először, és zsinórban megnéztem pár epizódott a 2012-ben indult Munkaügyek című viccesnek szánt TV sorozatból. Tényleg vicces, én számtalanszor felröhögtem, de sajnos a főcím alatt kiszúrtam kik a sorozat szerzői és az egyes epizódok összes poénja mögött nem a magyar valóságot, hanem a Showder klub standuposait láttam. Nem akarok számon kérni olyat a film készítőitől, ami nem volt a szándékuk. Vígjátéknak, komédiának egész jó alkotás.

Mégis kicsit csalódást keltő volt számomra, hogy egy önmagában is tragikomikus jelenséget (a magyar közigazgatást) egy erősen eltúlzott, így hitelét vesztett ironizálással adják elő. Szerintem a sorozat az egyébként egész pozitív visszhangjához képest is sokkal nagyobbat ütött volna, ha a szereplők halálosan komolyan veszik magukat és úgy adják elő azt a sok képtelenséget, ami az egyes epizódokban megjelenik. Az intézményesített és rutinszerű korrupciót, a soha meg nem értett így aztán legfeljebb paródiaként megjelenő menedzselési elveket, a hihetetlen kontraszelekciót, a teljes alkalmatlanságot. A mérhető teljesítményre való képtelenséget, az ehhez képest meglévő hatalmi arroganciát és kioktató, lekezelő hangot az állampolgárral. A sötét butaságot és a busásan jutalmazott sötét butaságot.

Mert ez a magyar valóság, és ez a valóság önmagában is olyan tragikomikus, hogy szerintem semmi szükség nincs a paródiaszerű túlzásokra abban az országban, ahol az MTI és a Hírcsárda híreit csak a fejléc alapján lehet megkülönböztetni.

Lélektanilag nagyon nagy szükség lenne egy ilyen film(sorozat) által teremtett szembenézésre. Hogy essen ki a kanál a vacsoránál, vagy csapkodjuk a térdünket könnyes szemekkel. Mert nagyon ideje lenne már felébredni abból az álomból, amit itt összegyúrtunk magunknak. Tudjuk mindannyian, hogy ez a helyzet, egy ügyes tükör talán segíthetne ezt ki is mondani.