Kényszerű szünetekkel de közvetlenül egymás után megnéztem Monory Mész András a tököli fiatalkorúak börtönében a 80-as évek elején forgatott Bebukottak című filmjét, és azt követően a Gerő Marcell által forgatott Káin Gyermekeit, ami 30 évvel később követi nyomon a szereplők életét. Nagyon nehéz megszólalni.

Nem is olyan régen azt írtam ezen a blogon, hogy az a bajom a magyar filmgyártással és televíziózással, hogy folyton olyasmit látok a képernyőn és a mozivásznon, ami engem kicsit sem emlékeztet arra, amit magam körül látok. Hát most megkaptam. A Káin gyermekei azon kevés magyar filmek egyike, amiben ráismertem Magyarországra. Olyan mélyen megütött ez a film engem, hogy képtelen voltam egyvégtében végignézni. Meg kellett állnom, mert a gondolataim és az érzéseim is kiléptek a történetből, egyfolytában az ütött mellbe, hogy én ismerem ezeket az embereket.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Nem személyesen, mert soha nem találkoztam egyik szereplővel sem. Mégis minden apró mozzanat, a nyelv, amit beszélnek, a mozdulat, amivel cigarettára gyújtanak, és a mód, ahogy egymáshoz szólnak ijesztően, olykor már bántóan személyesen ismerős. Nehéz is most erről írnom, mert habár soha nem tartottam magam olyannak, aki nagyon sanyarú körülmények között nőtt fel, mégis a film által megjelenített világ a kelleténél ismerősebb volt.

Nem a fizikai környezetről beszélek, szerintem a Káin gyermekei nem egy szociofilm. Semmilyen nyomot nem hagynak bennem a nyomorúságos képek. Tele van a magyar filmtörténet a szegénykultúra ábrázolásával az Árvácskától Tarr Béla Sátántangójáig. Egyik sem tette rám ezt a hatást soha.

Az emberi viszonyokat ábrázolja ez a két film, egy ki nem mondott mégis kendőzetlenül megmutatott mélységben. A filmben szereplő  három embernek az élete a gyilkosságok és a börtön miatt került a kamera elé, de ahelyett, hogy kirándulást tettem volna egy borzongató, ismeretlen világba egy borzongatóan ismerős világot találtam kétszer másfél órában.

Azt a kérdést olvasom, több a filmről írt kritikában is, hogy segíti-e az elzárás a beilleszkedést a társadalomba?

Nincs értelme ennek a kérdésnek. Kint is Tököl várta ezeket az embereket, nincs hova visszailleszkedni. Magyarország sok százezer ember számára azt a megalázó kitaszítottságot nyújtja, ami ezt a három embert is végigkíséri. Ezek nem extrém történetek, ez ma Magyarország. A két filmben megjelenített világ mondhatnánk, hogy egy metaforába sűrített és elviselhetetlenül felnagyított esszenciája annak, amilyen ez az egész társadalom.De a filmek attól hátborzongatóan ijesztőek, hogy nincs bennük semmiféle metafora. Ez maga a valóság.