Két éven belül harmadszor volt alkalmam találkozni egy kelet-európában és a volt szovjet köztársaságokban tevékenykedő nyugat-európai  szervezet holland igazgatójával Robert van Vorennel.  Robert szovjetológus. Szakterülete a politikai pszichiátria, amiről én sokáig azt tartottam ez olyan történelmi dolog. De ma mintha újult erővel kelne életre mindaz, amiről azt hittük már régen túl vagyunk rajta. Valamikor a 80-as évek elején kezdett el dolgozni a térségben, amikor a Szovjetunió még ereje teljében volt és igyekezett feltárni azokat a politikailag motivált visszaéléseket, amik a zárt intézményekre épülő szovjet (és kelet-európai) pszichiátriára voltak jellemzőek. (Magyarországra egyébként kevéssé. Itt paradox módon néhány progresszív pszichiátriai műhely rendre ellenzéki figuráknak adott menedéket. Ennyiben itt is volt politikai dimenziója a pszichiátriának).

Az utóbbi 6-7 évben meglehetősen párhuzamos utat futunk be Roberttel. Ő Litvániában él és az ottani egyik egyetemen tanít, míg én Észtországba költöztem és Tallinnban tanítok. Az ő szervezetének Vilniusban, Grúziában és Tadzsikisztánban vannak irodái, míg én az észt munkám mellett Örményországban, Kirgizisztánban és Kazahsztánban dolgozom különböző helyi szervezetekkel. A különbség annyi, hogy ő ezt már több mint 30 éve csinálja, egy nagy globális szervezet élén, én pedig (néha éppen az ő szervezete megbízásából) 2005 óta mezei szakértőként járom ezeket az országokat. Két éve Budapestre hívtuk, egy rendezvényünkon tartott előadást, tavaly Jerevánban találkoztunk, és alig pár hete Vilniusban látogattam meg, hogy jövőbeli terveinkről beszélgessünk.

Nem volt túlságosan optimista hangulatban, ha egy mondatban akarom összefoglalni, akkor a mondanivalója annyi, hogy a kelet-európai és poszt-szovjet demokratizálódási folyamat kudarcot vallott, a régióban látványos visszarendeződés megy végbe, és  ezért részben a nyugati támogatási politikát okolja.

(Kirgizisztán legnagyobb és legmodernebb pszichiátriai kórházának bejárata Bishkekben)

Tevékenysége a 90-es évek elején, különösen 1993-tól vált kiterjedté, ekkor jött létre az a nemzetközi támogató hálózat, ami kezdetben bulgáriai majd később litvániai székhellyel, jellemzően holland pénzből, az egész térségben kifejtette hatását. Kelet-európai és poszt szovjet országok rideg, kegyetlen pszichiátriai világát igyekeztek egy emberibb, humánusabb és modernebb közösségi alapú szolgáltatási szektorrá alakítani.

Meglehetősen szűk szakterület ez, a poszt-kommunista országok pszichiátriai reformjával két kezemen meg tudom számolni hány ember foglalkozik a térséget átfogó szinten. Mégis amiről Robert van Voren mostanában mindenhol beszél az a terület keretein túlmutató tanulságokkal szolgál. Szerintem Magyarországon is van mit meghallani belőle.

Az első időszakban, a 90-es évek környékén még természetes ám átmeneti jelenségnek tartották, hogy amikor Hollandiából elindul egy több kamionból álló szállítmány kórházi felszerelésekkel, akkor annak törtrésze fog megérkezni a célállomásra. A korrupció olyan mértékben áthatja a térség országait, hogy aki bármit is szeretne kezdeni itt (üzletelni akar, segíteni jött vagy éppen változásokat akar elérni) olyan adottságként kell kezelnie a korrupciót, mint az éghajlatot. Legfeljebb alkalmazkodni lehet hozzá.

A 90-es évek közepétől kezdve, civil szervezetek alapításával a reformok iránt fogékony szakemberek képzésével lassan ki lehetett építeni egy helyi bázist, akik pilot projektek vagy modellkísérletek formájában elkezdtek újszerű programokat indítani. Ezeknek a kezdeményezéseknek a funkciója az volt, hogy demonstrálják az új módszerek adaptálhatóságát. A koncepció ilyenkor az, hogy ezek a pilot kezdeményezések miután bizonyították eredményességüket és költséghatékonyságukat az adott ország kormánya által átvételre kerülnek. Budapesti előadásában Robert Van Voren azt a keserű megjegyzést engedte meg magának, hogy ez a finanszírozási modell azon a félreértésen alapul, hogy feltételezték nyugati mintára ezekben az országokban is számokon és eredményeken, bizonyítékokon alapuló politizálás zajlik, magyarán az állam azt fogja bevezetni, ami a kutatások alapján eredményesebb, olcsóbb esetleg akár mindkettő. Nem ez szokott történni a térségben.

(nővérszoba egy 800 fős intézményben Kazahsztánban. Minden úgy maradt..)

Súlyos visszaélések azonban nem csak a fogadó országokat terhelik. Nagyon sok nyugati szerencselovag van jelen a térségben, illetve ezen a szakterületen igen erős a különféle gyógyszergyárak befolyása, akik elsősorban piaci érdekeik szerint alakítják az eseményeket. A szerencselovagok tenyérbemászó példája számomra az a dán tanácsadó szervezet, amelyik Kirgizisztán számára ajánlotta fel, hogy elkészítenek egy koncepciót (nyilván Koppenhágából), aminek keretében a Világbank által az országnak folyósított 1 millió dolláros segélykeretet felhasználva fogják megszervezni az etnikai villongások során traumatizált lakosság mentális segítségnyújtását. Ezért mindössze szerény 600 ezer dolláros szakértői díjat szerettek volna kérni, az országnak szánt támogatás 60%-át.

Robert van Voren meglehetősen kritikus azokkal a nyugati emberi jogi szervezetekkel is, melyek militáns aggresszivitással támadják a térség kormányait és támogatást csak olyan helyi szervezeteknek adnak, amelyek átveszik az ő minden együttműködési készséget nélkülöző, az emberi jogi alapelveket 3 mondatos mantrává csökevényesítő jelszavaikat. Az utóbbi években magam is megérezhettem a bőrömön, hogy milyen ingerült fogadtatása van mondjuk Örményországban annak, amikor valaki Washingtonból megérkezik, vacsorázik egyet valamelyik 1400 éves templom mellett és három mondatban eligazítja a helyi civileket és (ha szóba állnak vele) kormányzati képviselőket, hogy milyen módon kell átalakítani a jogszabályokat. Én a magam részéről elég hamar leálltam az egydimenziós emberi jogi érvelésről ezekben az országokban. Nagyon csodálatos jogi eszköz az ENSZ Fogyatékosügyi Egyezménye, de egy olyan társadalomban, ahol a jog kicsit képlékenyen van értelmezve (hát még használva) a lecsupaszított emberi jogi érvelés inkább a frusztrációt növeli mintsem bárkit helyzetbe hozna. Én sokkal inkább vagyok híve az eredményesség, költséghatékonyság, felhasználói elégedettség mentén való érvelésnek, és különösen annak, hogy helyi szinten, élő gyakorlati példákat és modelleket kell letenni az asztalra. Nyilván ez nem olyan gyors, mint egy irodából kiadni egy állásfoglalást vagy körbefelháborodni konferenciákon.

Ez pedig a másik dolog, amin Robert – egyébként nagy meglepetésemre – kifakadt. Korábban több kelet-európai, kaukázusi és közép-ázsiai országban volt helyi irodájuk, ahol mindig helyi szakembereket alkalmaztak, vagy meglévő ottani szervezeteket finanszíroztak azzal a szándékkal, hogy a reformtörekvések helyi magjaként ezek a kezdeményezések majd kinövik magukat. Képzésekkel és kampányokkal egyre több szakembert vonzanak maguk köré, és kialakítanak egy olyan társadalmi bázist, amire támaszkodva lassú de biztos változásokat érnek el az adott országban. Ez tulajdonképpen sehol nem következett be. 10-12 fős irodák 20-24 évvel a helyi rendszerváltások után is, évről évre a donorok pénzén élve, utazva, tanulva és dolgozva saját maguknak teremtettek ugyan egy elviselhető életet, azonban sem az általuk képviselt célcsoportra nem lett érdemi hatásuk, sem érzékelhető társadalmi támogatást nem tudtak felmutatni. A modell 25 év elteltével is úgy nézett ki, hogy „majd a hollandok fizetnek mindent”.

(Zárt pszichiátriai intézmény Örményországban. A háttérben az Ararát hegy látható).

Ennek vetett most végett Robert van Voren. Részben egyébként kényszerből. Hollandiában jelentékeny költségvetési megszorítások zajlanak, az ország halkan alakul át egy klasszikus jóléti államból valami másba. A nagy holland kormányzati és kisebb követségi források rendre elapadtak, Vilniusban a holland követség egy patinás helyről eljőve összeköltözött inkább a dánokkal. A militáns amerikai emberi jogi szervezetektől nem akartak több pénzt kérni a fent említettek miatt, de azt a kelet-európai tanult tehetetlenséget is szerették volna felszámolni, hogy az egyébként jóralavó és okos helyi munkatársaik, partnereik 25 év alatt is képtelenek olyan helyi modelleket kidolgozni, ami fenntarthatóvá teszi saját tevékenységüket.

Mind Vilniusban mind Grúziában és Tadzsikisztánban leállították a helyi irodák finanszírozását és a partnerszervezetek sem kapnak több pénzt. Nem zárták be őket, de az utolsó támogatást azzal a felhívással kapták meg a helyi munkatársak, hogy saját megoldásokat kell találniuk fenntarthatóságuk, társadalmi elfogadottságuk és beágyazottságuk megteremtésére. Ha annyira idegen az ő kultúrájukban ez az egész demokratizálódási és humanizálódási folyamat, akkor egy negyedszázad elteltével ideje belátni, hogy ez itt nem kell. Ha pedig mégis van társadalmi bázisa, van rá igény, jelen van ez a társadalomban akkor annak meg kell találni a helyét és a fenntarthatóságát is. Szerinte már jóval hamarabb lépni kellett volna ezügyben, a nagy nyugati donor szervezetek hibát követnek el, amikor úgy tömik nyakra főre pénzzel ezeket az országokat, hogy jele sincs a saját kreativitásnak és helyi modellek kialakításának.

Arról azonban nincs szó, hogy a hollandok teljesen kivonultak volna ezekből az országokból. Új módszerekkel próbálkoznak. Látva, hogy milyen erős az orosz visszarendeződés, mennyire komolyan hat ez a poszt-kommunista országokra és hogy milyen sikertelenek az eddigi finanszírozási modelljeik a nagy támogatásokon alapuló közvetlen kézből etetésnek vége van. Nagyon úgy tűnik, hogy a legtöbb helyen megakadtak a biztató reformok, a válság pedig a nyugati támogatási forrásokat is elvitte. Hosszú távra kell úgy berendezkedni, hogy vége van a brüsszeli konferenciázásoknak. Az EU egyébként is külön téma, Robert van Voren szerint az a lépték, ahogy az EU közelít a fejlesztési programokhoz,, legfeljebb a helyi oligarchák hízlalására elegendő, a valódi (és általában igen kicsi) civil szerveződések számára a nagy EUs pénzek elérhetetlenek illetve kezelhetetlenek.

Habár ezek a pszichiátriai szolgáltatások jellemzően az állami szektor részeként vannak jelen (illetve az lenne a cél, hogy oda kerüljenek) látva az uralkodó szemlélet kikezdhetetlenségét, a feneketlen korrupciót és a meglévő rendszerek ellenállását, lassan kezdik elengedni ezt a dolgot. Ukrajnában és több más poszt-szovjet országban szakítva a jóléti szolgáltatások megszokott vonatkoztatási kereteivel elkezdtek a legkülönbözőbb vállalkozásokba fogni. Emberi jogi aktivisták és arany lelkű szociális munkások helyett illetve mellett talpraesett helyi arcokkal olyan kisvállalkozásokat indítottak, amiket holland segítséggel rögtön egy nemzetközi hálózatba szerveztek, amelyek profitjának visszaforgatásából finanszírozni tudják helyi irodáikat és reformkezdeményezéseiket. Hulladéküvegekből építenek megfizethető házakat Ukrajnában, kínai gyártósoron mobiltelefon tartozékokat készítenek, a meglévő hálózataikat felhasználva nyugat európai vásárlókkal kötnek össze kaukázusi és közép-ázsiai termelőket.

Egyrészt nagyon nyomasztóan, másrészt nagyon felszabadítóan hatott rám mindaz, amit ennek a holland szervezetnek a vezetője mond most már egyre hangosabban. Nyomasztó az látni, hogy egyáltalán nem elszigetelt magyar jelenség a térség demokratikus átalakulásának kudarca. A mi szakterületünkön különösen élesen látszik ez, szinte elemi erővel tért vissza a pszichiátriába az a szemlélet, amit utóljára az 50-es években tapasztalhattunk. Ugyanakkor érdemes ezt a krízist felhasználni arra, hogy néhány tabu témát feszegetni kezdjünk. Tudnunk kell kimondani, hogy nem jól ragadtuk meg a reformok előrevitelét és ahelyett, hogy egy működőképes modellt hoztunk volna létre, egy ugyanolyan függő, önnálótlan és ezáltal fenntarthatatlan keretben működtünk, mint aminek meghaladására szerveződtünk. Részben a nyugati válság hatására átalakulni látszik az a támogatási és finanszírozási rendszer, ami a keleti demokratizálódást segíti. Ez egyben válasz lehet arra, a nem minden elemében alaptalan vádaskodásra is, hogy miképpen érvényesülnek itt nyugati értékek és érdekek, ha ennyire nincs rájuk társadalmi igény és kereslet.

Saját részvétel és hozzájárulás nélkül, nem fog menni..