Annyit

A boldog békeidők vége

Kartondobozban bujkálva SMS-ben tájékoztatta a rendőrséget az a francia férfi, aki a terrorista támadók elől rejtőzött oda munkahelyén. Írja a Daily Mail-re hivatkozva a 444.hu. Az jutott eszembe ezeket a sorokat olvasva, hogy vajon milyen számon lehet SMS-ezni a rendőrséggel? A férfinek valószínűleg kötelekből vannak az idegei, gondolom először egy rokonának írt és ők kötötték össze a rendőrséggel.

Image: TOPSHOTS-FRANCE-ATTACKS-CHARLIE-HEBDO-SHOOTING

(Photo: AFP)

Reggel mikor munkába ment, biztos nem erre számított, ahogy akkor sem, amikor állásinterjúra érkezett a nyomdához. Hosszú évtizedek óta éljük az életünket Európában úgy, hogy a biztonság, az életünk védelme, az néhány erre szakosodott szervezet (rendőrség, hadsereg) szakkérdésévé vált, a mi életünkből szinte teljesen kizártuk azt. Itt nem hordunk fegyvereket, a legalapvetőbb ismereteink sincsenek meg az önvédelemről, vagy éppen arról miképpen kell cselekedni vészhelyzetben. Ki van téve mindenhol a telefonszám, hívd fel a rendőrséget, majd ők elintézik.

Nincs ezen mit csodálkozni. Az a vágy, hogy egy biztonságos, élhető világot teremtsünk az egész nyugati civilizáció mozgatórugója. Nem a jólét és a gazdagság a legfontosabb a nyugati világban, hanem az, hogy olyan hétköznapokat teremtettünk magunknak, ahol nem kell félni. Betegségtől, járványoktól, nem vagyunk kiszolgáltatva az utcákon a fékeveszett erőszaknak, és nem kell tartanunk külső fenyegetettségtől sem. Amikor ennek a biztonságérzetnek bármelyik eleme veszélybe kerül, akkor az alapjaiban rengeti meg a civilizációnkat, hiszen mindent e köré szerveztünk, életünk minden apró elemét ennek rendeltük alá. A gyerekeinket megneveljük, hogy viselkedjenek, jogosítványt csak annak adunk, aki megtanul biztonsággal közlekedni az utakon, Európában nem lehet (vagy csak nagyon nehezen lehet) fegyverhez jutni, hogy ne lövöldözzön minden marha az utcán, és szigorú közegészségügyi előírásokat vezettünk be, amiket tűzzel vassal betartatunk, mert nem akarunk még egyszer olyan járványokat, amik a kontinens harmadát, felét kiirtják.

Az Európai Unió eredetileg nem azzal a céllal jött létre, hogy majd a világ élvonalába tartozó és maradó hatalmas egységes piac lesz egy kiélezett globális versenyben. Az eredeti szándék az volt, hogy végre pacifikálódjék Európa, az utolsó háborút úgy zárjuk le, hogy ne ágyazzunk meg a következőnek. Erre jött létre a közös német-francia szén és acélipar. Minden ami ezután következett, a békés, biztonságos Európa képére épült. A terrorizmus jelentette most már húsbavágóan közvetlen veszély és az Unió határán újra megjelenő agresszív külső hatalom jelenti napjainkban a legnagyobb veszélyt erre a civilizációs építményre. Időnként végigsöpör egy újabb pusztító járványtól való félelem (H1N1, ebola) de úgy tűnik a közegészségügy sokkal előrébb jár Európában, mint a biztonságpolitika.

Kicsit szeretnék belekapaszkodni ebbe a párhuzamba. Az egészségügyi, különösen a járványokat megelőző intézkedések egyéni és közösségi szinten is beleépültek mindennapjainkba. Milliók vízellátása, fűtés, ahhoz kapcsolódóan a füstmérgezés és tűzvédelem, az élelmiszerek biztonsága, az utcák tisztán tartása és számtalan közegészségügyi intézkedés szabályozza a közösség életét. A kislányom nemrég esett át a bárányhimlőn. Végigsöpört az óvodájában, és teljesen egyértelműen tudtuk itthon mi a teendő.

Ugyanígy tudom, hogy mi a teendő, ha egy gyakorlóruhás fegyveres alak bejön az egyetemre, ahol tanítok?

A terrorizmus jelenléte annyira új a nyugati kultúrában, hogy semmiféle védekező mechanizmusunk nincs. Márpedig ahhoz, hogy kezelni tudjuk ezt a kockázatot (is) a biztonságunkkal kapcsolatos intézkedések részéve kell váljanak a kultúránknak. És ahogy pusztán orvosokkal nem lehet újabb világjárványokat megelőzni, a biztonság kérdését sem lehet csak rendőrökre és katonákra bízni. Az élet szerintem már lenyelette velünk a keserű pirulát.

De ez még csak a kezdet. Ahogy köhögésnél nekünk kell szánk elé tartani a kezünket és a mi felelősségünk, hogy kikúráljuk magunkat, a biztonságunkról is sokkal nagyobb mértékben kell magunknak gondoskodnunk. Én nem vagyok híve annak, hogy Európában is lehessen fegyvereket viselni, de ebben a kérdésben, akár a közbiztonság, akár nemzetbiztonsági kérdésekben szerintem Európa nagyon komoly lemaradásban van.

Sokunk számára az izraeli hétköznapok rémisztő utibeszámolók csupán. Fegyveresek mindenhol, nem csak katonák, civilek is. Minden házban rakétatámadás elleni búvóhelyek, egészen pontos előírások arra, mit kell tenni vészhelyzetek idején, a nőkre is kiterjedő teljes körű honvédelmi kötelezettség, önvédelmi ismeretek oktatása. Miközben amúgy egy kiülős, kávézós, civilizált, életvidám hely.

Kicsit hasonlóan alakul Észtország is és a három balti állam az orosz fenyegetettség közepette.  Nincs még az a világ, mint Izraelben, de mindennapos látvány a katonai menetoszlopok vonulása az autópályákon, folyamatosan lehet látni a gyakorlatozó észt és amerikai katonákat az erdőben, nemcsak sorkötelezettség van, hanem nagyon erős és népszerű az önkéntes területvédelmi haderő és Észtországban viszonylag könnyen lehet fegyvertartási engedélyt szerezni. A biztonság kérdése, a fenyegetettség része a hétköznapoknak.

Magam is azt gondoltam idáig, hogy ezek extrém példák. Izrael és Észtország is a nyugati világ peremén helyezkedik el, amolyan határvidékként ez a sorsuk. Hát nagyon úgy néz ki, hogy most már a párizsi kávéházakban is erre kell berendezkedni. Nem túlzás a szóhasználat. Háború van, és ennek a háborúnak a frontvonala a mi életünk terein a mi életünket fenyegetve zajlik.

Az élet többé nem lesz olyan Európában, amilyen volt, de valahogy az az érzésem, hogy az eddigi életünk volt illúzió, ami most jön, az sokkal inkább valamiféle fájdalmas szembesülés a realitással.

Megosztás