Ma először jártam Tallinnban az Astangu nevű nagy állami rehabilitációs központban. Ez tulajdonképpen egy képzési központ. Több száz fogyatékossággal ( és mentális problémával) élő fiatal kap itt szakképzést, amihez kollégiumi elhelyezés is jár.

A hely a belvárostól olyan 20 percre található, egy panelházakkal körülvett lakóövezetben. A képet a honlapjukról szedtem le, az egész épület egy fogyatékosok számára létrehozott bentlakásos szakmunkásképző. Két dolog szúr szemet és kelt bennem vegyes érzéseket:

– Az iskolába kizárólag fogyatékossággal élő fiatalok járnak, tehát a hely szegregált. Megint az van, hogy egy helyre össze vannak gyűjtve a különböző fogyatékossággal élő emberek és ők elkülönítve, itt kapnak szakképzést.
– A papír, amit a képzés végén adnak, nem egyenértékű az itteni szakmunkásképzők papírjával, miközben az itt dolgozók szerint a képzés minősége ezt egyáltalán nem indokolná.

Ami azonban számomra a fentiek ellenére mégis igazán figyelemreméltó volt az az, hogy habár az intézmény maga egy szegregált képzési intézmény, az itt végzett hallgatók 60%-a (nem írtam el, hatvan!! százaléka) sikerrel helyezkedik el a nyílt munkaerőpiacon. És amikor azt mondom, hogy nyílt munkaerőpiac, akkor mindenféle állami dotáció nélkül, a maga lábán álló piaci cégeket értem alatta. IT, faipari képzés és konyhai tevékenységhez köthető képzések (pék, kukta, konyhai kisegítő) zajlanak, de a képzési profil nagyon rugalmasan alakul a helyi munkaerőpiac igényeinek megfelelően.

Érdemes vetni egy pillantást a megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatási adataira a két országban:

A megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatási aránya:

Észtország (20-64 éves ): 42,9% (forrás)

Magyarország (15-64 éves): 18,1% (forrás)

A fogyatékossággal élő személyek foglalkoztatási aránya:

Észtország (az ún. regisztárt fogyatékossággal élők kategóriával operálnak): 28,1%

Magyarország (a 2011-es népszámlálás adatai alapján): 13,3%

Észtország a GDP mindössze 12-15%-át költi jóléti juttatásokra, a megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatása esetén (is) a nyílt munkaerőpiaci megoldásokat támogatják. Magyarországon ez az érték 22-23%, a foglalkoztatási programok pedig döntően a különféle védett, állami dotációban részesűlő foglalkoztatási formákat preferálják. Ez akár rendkívül jövedelmező is lehet a “fogyatékos foglalkoztatásra” specializálódott cégek számára, illetve folyamatosan életben tartja a fogyatékosok számára zárvány világokat létrehozó nagy intézményeket és szolgáltatókat. Talán megér némi gondolkodást, hogy egy egészen más szemléletű megközelítés, jóval kevesebb ráfordítással, látványosan jobb eredményeket ér el.

A két szemlélet közötti különbség eredményei a számokon azt hiszem egyértelműen láthatóak. És nem véletlenül használom a kifejezést, számomra egyértelmű, hogy ez elsősorban szemléletbéli kérdés.Az észt megközelítés mégha egy kegyetlen, neoliberális ideológia által vezérelve is, de sokkal inkább integratívabb, mint az erősen kirekesztő magyar szemlélet, ami egy charity típusú zárványban tartja a fogyatékossággal élő embereket, a jószándék, a gondoskodás és manapság az állami/egyházi paternalizmus jegyében. Pár héttel ezelőtt az egyik magyar hallgatóm felmondott munkahelyén, egy egyébként elismert, fogyatékos emberekkel foglalkozó alapítványnál. Facebook bejegyzéséből idézek:

“..valahogy maga a struktúra mégis továbbörökíti a szociális foglalkoztatás hátborzongató irányait (meglepő módon még civil környezetben is!), a segítő vásárokkal, a „gyerekek”-megszólítással, a partnerség, szabad akarat, az egyéni képességek kibontakoztatásának nem megfelelő figyelembe vételével. Persze, hangoztathatjuk, hogy „Jaj de csodás, hiszen e nyaklánc vagy bőr pénztárca megvásárlásával egy „fogyatékos” ember munkáját támogattuk”, miközben elönti a szeretet a szívünket. Persze. Csak éppen azt nem vesszük észre, ezzel mi magunk is hozzájárulunk, hogy bizony az ember akadályozott léte tovább öröklődjön.”

Az a kontextus, ami a fogyatékossággal élő embereket egy-egy országban körbeveszi láthatóan nyomot hagy az érintettek önképén is.

A TÁRKI egy 2011-es vizsgálata (TÁRKI zárótanulmány: Az egészségkárosodott népesség helyzete Magyarországon – GÁBOS, TÁTRAI, 2011) a megváltozott munkaképességű embereket kérdezve arra jutott, hogy önbevallás alapján ezeknek az embereknek több mint kétharmada (77%) egyáltalán nem tartja alkalmasnak magát a munkavégzésre.

Ez az arány Észtországban éppen fordított, a megváltozott munkaképességű emberek majdnem fele jelenleg is dolgozik és mintegy kétharmaduk, megfelelő támogatás és segítség igénybevételével kész lenne dolgozni.

Immár sokadszor, ezen a képzőhelyen is megkérdeztem, hogy megítélésük szerint mi az oka annak hogy az észt rehabilitációs rendszer ilyen erősen a nyílt munkaerőpiacra dolgozik. A válasz számomra ismerős volt:

– Nekünk nincs pénzünk államilag támogatott munkahelyeket fenntartani.
– Nálunk nincsenek nagy egyházi intézmények, amik sok más országban mintegy felszívják a fogyatékos munkaerőt védett foglalkoztatás címén.

Nem először találkozom a kelet-európai és poszt-szovjet térségben azzal a jelenséggel, hogy a lepukkantság jobb mutatókhoz vezet, mint a szociális kiadások tekintetében bőkezőbb országok eredményei. És én visszatérően arra a következtetésre jutok, hogy mi nagyon rossz dolgokra költünk térségbeli összehasonlításban nagyon sokat.

A Budapest Intézet ebben a tanulmányban eléggé világosan leírja azt, amire én is gondolok: http://www.budapestinstitute.eu/…/BI_tenyek_javaslatok_2011…

Az ő tanulmányukból másoltam ki azt az ábrát, amin jól látszik miképpen viszonyul egymáshoz Magyarországon a nyílt munkaerőpiaci foglalkoztatást elősegítő szolgáltatások finanszírozása, és a különféle védett foglalkoztatási formák bértámogatásai:

Az észteknek nincs milliós nagyságrendű pénzük bértámogatás címén különböző védett foglalkoztatási helyeket fenntartani és szemléletében a teljes jóléti (és gazdasági) berendezkedés a nyílt munkaerőpiacot preferálja. Paradox módon ez jót tesz a rehabilitációs eredményeknek, a fogyatékossággal élő emberek énképének és az őket körülvevő szemlélet is teljesen más.

Továbbra sem mondom, hogy minden tökéletes itt. Lehetne integráltabb ez a képzési modell, és többször említettem már, hogy a szinte 0 jóléti juttatások miatt vidéken egy fogyatékos családtaggal élő család kb. a fakérget rágja.

Ami viszont figyelemreméltó, az a nagyon erős piac-orientáltság, és az impozáns eredmények a fogyatékossággal élő emberek nyílt munkaerőpiaci foglalkoztatása terén. Nem mondom, hogy minden elemében a legkorszerűbb eszközökkel, de a miénknél jóval kisebb ráfordításokkal a nyílt munkaerőpiaci reintegrációt hangsúlyozzák. Van gond a szolgáltatások elérhetőségével és egyáltalán létével, de a meglévő szolgáltatások nem jelentik olyan módon akadályát az integrációnak, ahogy szerintem Magyarországon viszont igen.