1944

Az észteknek is megvan a maga emlékezetpolitikája és 1944 számukra is egy nyomasztó év volt. Ezt az időszakot dolgozza fel az itteni mozikban minden nézettségi rekordod megdöntő 1944 című film. A filmet nem tudom, hogy játszani fogják-e a magyarországi mozikban vagy valamelyik TV csatornán, aki meg akarja nézni az most hagyja abba az olvasást, a kép alatt erős spoilerezés következik.

A filmről mint alkotásról annyit, hogy kiváló munka. Bármelyik hollywoodi háborús filmhez képest megállja a helyét, talán egy fokkal kevésbé véres, mint a jelenlegi amerikai kánon, de egy percre nem volt olyan érzésem, hogy valami összetákolt gagyi technológiát nézek. Ez a film nagyon megvan csinálva, és okosan játszik egyszerre az érzelmi húrokon, tele van akciódús csatajelenetekkel és bizony nagyon kemény üzenete is van.

A napokban fut ki a film az itteni mozikban, teltházas vetítések mellett zajlik, és szerintem észt szem nem marad szárazon a nézése közben. Nagyon jó a karakter választás, idegen szemmel másfél éves ittlét után már magam is felismerem a tipikus észt karaktereket, ráismerek arcokra, akik jönnek szemben az utcán, és ennek már csak azért is van jelentősége mert Észtország miközben rohamos tempóban fejlődik valami XXI. századi digitális társadalom irányába, ez egyszerre az a hely is, ahol minden kő a helyén marad, a véres kövek is, évtizedekig.

A történet magyar szemmel is ismerős. Jönnek az oroszok, aztán a németek, aztán megint az oroszok. Itt ez így megy 800 éve, néha svédekkel és dánokkal megfűszerezve. A vetélkedő nagyhatalmak között pedig ott van ez a cseppnyi nép, akiknek el kell dönteniük melyik oldalra állnak, ők pedig leginkább túlélni szeretnének. A film végig nagyon patetikus, tele van szenvedéssel, emlékezéssel, kegyetlenséggel és emberséggel, de nincs megbékélés, feloldozás és főleg nincs jutalma a hősnek. Olyan, mint a Trónok Harca. Mindenki, akit megszeretsz, mindenki, aki kicsit is ember ebben az egészben könyörtelenül meghal. Két észt fiatalember történetét követhetjük nyomon, az egyikkük az SS kötelékében a másikuk a Vörös Hadseregben szolgál. Látunk a filmben egyik vagy másik oldalon mélyen elkötelezett észteket, látunk kényszerbesorozottakat mindkét oldalon, és olyanokat is, akiket először a németek soroznak be, majd pár hónap múlva orosz egyenruhában látjuk őket ugyanazokra a csatamezőkre hatjva.

Sokszor eszembe jutott a film alatt a Tizedes és a többiek nyitójelente, amikor Sinkovits Imre oldalkocsis motorkerékpárjával menekül (nyakában a zászlóalj ellopott zsoldjával) és ha kell Szálasit éltető nyilas, alakulatát kereső magyar baka, hogy aztán a végén az oroszokhoz csatlakozzon. A Sinkovits által megjelenített karakter a találékonyan lavírozó, svindlis, örök túlélő képét közvetíti. Az üzenete az, hogy ha túl akarod élni, akkor táncolj úgy, ahogy éppen fütyülnek, de valójában tegyél az egészre és az sem hátrány, ha miközben mented a bőröd, az alakulatod zsoldja véletlenül nálad van. Nincsenek erkölcsök, a saját boldogulásod és túlélésed az egyetlen igazodási pont.

Van ilyen svindlisség az észt filmben is, a kevés vicces jelenet egyike az, amikor a náci Heil Hitler! köszöntést az észtek harsány Ei Ütle kiejtéssel kiáltják, ami észtül annyit tesz: “ne mondd ki, nem mondom”. Ez azonban csak egy apró jelenet, minden hős meghal, ez nem az amerikai képregények világa. Meghal a kislányt a bombázástól menteni akaró katona, a társait lelőni nem hajlandó tisztes, és többször elhangzik a filmben, hogy a hosszú élet titka az, ha befogod a pofádat. Aki valaha megélte, hogy mennyire szótlanok az észtek, az hamar megfogja érteni a film utalásait.

Ami az igazán döbbenetes és okos szembenézés a filmben az az, ami csak a moziból kifelé jövet esett le nekem. Miközben egy mészárszék az egész, a filmben alig látunk oroszokat és németeket. Különböző egyenruhába bújtatott észtek ölik egymást. Észt a hithű náci hivatalnok a fekete autóval, és hasonló fekete autóval jár a Vörös Hadsereg szintén észt politikai tisztje. Észtek a közkatonák és a tisztek is, és a rengeteg civil áldozat is észt. Miközben az egész film egy másfél órás önsajnálatként is nézhető a végtelen szenvedésről és kiszolgáltatottságról, a tény az, hogy a “büdös náci” és a “tetves kommunista” az ugyanaz az egyszeri észt gyerek.

Ez mikor fog otthon leesni azt nem tudom…