Két egymással teljesen ellentétes véleménnyel szoktam találkozni, amikor észteket kérdezek arról miként értékelik saját közösségeiket, mennyire tartják összetartó, egymást segítő nemzetnek magukat. Egy ideje az a kérdés is foglalkoztat, hogy vajon mi tesz valamit egy országgá. Mert egyre inkább az az érzésem, hogy az, hogy egy országnak zászlaja meg himnusza van, még kevés ehhez. Az igazi kérdés az, mi közünk van nekünk egymáshoz.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Szóval, amikor észteket kérdezek arról, hogy nekik mi közük van egymáshoz, akkor gyomorból, elsőre azt a választ kapom, hogy semmi. Ez az 1,3 millió individualista, önző ember országa, akik azért találták ki a Skype-ot, hogy személyesen ne kelljen találkozni. Különösen vidéken az emberek nagyon elszigetelten élnek. Egy falu 5-6 ház az erdő közepén, nem ritkán több száz méterre egymástól. Ha véletlenül találkoznak a boltban, inkább elbújnak a pultok között, nehogy köszönni kelljen egymásnak. Van egy aféle mondás is errefelé, egy észt kedvenc eledele egy másik észt. (Mondják sokan válaszként)

Ehhez a lesújtó képhez képest homlokegyenest mást mondanak mások. Utalnak arra, hogy ezen a zord klímán nemigen lehet segítség és összefogás nélkül túlélni. Évszázados szokás, hogy vidéken a szomszédok figyelik egymás kéményét, ha nem látják a füstöt, átmennek. A rengeteg havat eltakarítani, az utakat járhatóvá tenni, az időseknek, elesetteknek segíteni a hétköznapok része. Számos szép hagyománya is van a közösségi létnek. A magyar kalákához hasonlóan falubeliek együtt építik egymás házát (itt ezt TALGUD-nak hívják), együtt ünneplik a nyári napéjfordulót, sok faluban saját kis rétet alakítanak ki a közösségi programoknak és persze kihagyhatatlan a négy évente megrendezésre kerülő dalosfesztivál, ami az észt összetartozás egyik szimbóluma.

Az adatok szerint az igazság valahol a kettő között van. Írtam korábban már az önkéntességről. Európai összehasonlításban az észtek a középmezőnybe tartoznak, a különböző felmérések 24-28% közé teszik a valamilyen önkéntes tevékenységben legalább évente egyszer részt vevő észtek arányát. (Összehasonlításképpen: a magyar adat 8%). Azonban ha a kérdést úgy teszik fel, hogy informálisan, szomszédsági jelleggel nyújt-e segítséget valakinek (beviszi a városba, bevásárol valakinek, felhasogatja az idős szomszéd tüzelőjét, vigyáz más gyerekére stb.) akkor ez az adat majd 50%-ra ugrik. Az észtek fele valamilyen módon rendszeresen segítséget nyújt másoknak, ráadásul úgy, hogy ezt nem is tekintik valami szervezett önkéntességnek, ez számukra a hétköznapok része.

Egy másik, nemrég publikált tanulmány részletes adatokkal és igen érdekes elemzésekkel szolgál az észt közösségek természetéről. A közösség definíciója nagyon különböző lehet, nekem a személyes tapasztalatom az, hogy a poszt-szovjet országokban a természetes/tradícionális közösségek olyan módon meggyengültek, hogy az emberek szinte csak szervezett formáit ismerik a közösségeknek. Ez a jelenség igaz Észtországra is, de érzékelhető egy ébredő közösségi öntudat, ami sok helyen már láthatóan alakítja az emberek és települések életét is.

A 2014-ben a Tallinni Egyetem munkatársai által publikált tanulmány elsősorban a részvétel és a cselekvés mentén definiálta a közösségi megnyilvánulásokat és ezt elhelyezték egy idősíkon, a megfelelő gyakoriság is kritérium volt. Tehát önmagában egy földrajzi, etnikai vagy kulturális közösséghez tartozás még nem feltétlenül jelent közösségi létet, ahhoz a tanulmány szerzői szerint aktív cselekvés, hozzájárulás kell mégpedig az adott közösség szintjén.

E kritériumok mentén a kutatás arra az eredményre jutott, hogy azokon a településeken, ahol érzékelhető valamiféle közösségi élet, annak magját általában egy 10-15 fős csoport adja, de a közösség életben tartásához különösen fontos, hogy kitermelődjön 3-5 vezető („eestvedaja” – ami magyarul főkolompost jelent). A kutatók azt találták, hogy Észtországban ezek a helyi vezetők jellemzően 40-es éveikben járó nők, akik rendre olyan témákban ragadják magukhoz a kezdeményezést, mint kultúrális programok szervezése, a közösségen belüli kommunikáció kezdeményezése és fenntartása, közös helyi problémák megoldása, a helyi döntéshozókkal való kapcsolattartás.

Ezt én egy nagyon ígéretes alapnak tartom, amire lehet építeni. Különösen az figyelemre méltó, hogy ezek a helyi közösségek kezdenek párhuzamos struktúrákat kialakítani a hivatalos, állami, közigazgatással. Nem az van tehát, hogy a helyi polgármester és más az önkormányzat érdekkörébe tartozó potentátok (az önkormányzattól függő helyi intézményvezetők pl.) jelentik az egyetlen erőteret a közösségben. Nem ritkán ezek a saját helyi kezdeményezések éppen azáltal jönnek létre, hogy érdekkülönbség keletkezett a lakosság és a hatalom képviselői között, és a helyiek felismerték, hogy összefogással képviselhetik leginkább hatékonyan saját érdekeiket.

Ennek azért alapját képezi az is, hogy Észtországban messze nincs olyan nagy távolság a lakosság és a döntéshozók között, a társadalom hierarchiája jóval laposabb, az emberek itt igazán nincsenek hasra esve egy minisztertől. Az állam ráadásul nem ellenségként tekint az ébredező kisközösségekre. Egyrészt azért mert az észt társadalompolitika a minimál-állam koncepción nyugszik, tehát minden önszerveződést és az önfenntartás legkisebb megnyilvánulásait is erősen támogatják. Itt ahogy vállalkozást, úgy egyesületet is két perc létrehozni. Két ember elég már hozzá, az interneten két kattintás. Az állam nem fenntartója ugyan civil kezdeményezéseknek, nincsenek nagy civil alapok, de fejlesztésre, kezdő lépések támogatására számtalan forráshoz lehet jutni igaz utána elvárás, hogy aztán legyél képes fenntartani a kezdeményezésed magad. Ettől aztán jól kevesebb az ún. Gongo (Government Oriented Non-Governmental Organization), amiket ismerek azoknak számos civil alternatívája is van, és ezek nem egyszer erősebbek, autentikusabbak.

Egy másik jellegzetesen közösségi erőforrásokkal operáló réteg a menő, középosztálybéli fiatalok rétege. Tallinn egyes részein (ilyen a gyönyörű faházakból álló Kalamaja negyed) de leginkább a várost körülvevő agglomerációban egyre több feltörekvő középosztálybéli fiatal él. Vannak igen menő települések (kisvárosok) 30-40 perc vonatozásra a fővárostól, ahol igazi kultúrális és szociális közösségek szerveződtek. Kisgyerekes anyák megszervezik a gyerekvigyázást, nagyon gazdag a település kultúrális élete, naponta állnak elő valamilyen sharing-economy típusú (a javak közösségi megosztására és a személyközi kapcsolatokra épülő) kezdeményezésekkel és természetesen azonnal lesz erre egy mobil applikáció is.

Még mindkét arca nagyon erős Észtországnak. A barátságtalan alaphangulat, a mosolytalan emberi kapcsolatok, a szótlanság és a teljesen egyértelmű visszahúzódás az egyik első élménye bárkinek, aki idetéved. Számtalan olyan közösség van, ahol az emberek teljesen elszigetelten, sőt kifelé érzékelhetően barátságtalan attitüddel élnek. (A háromházas faluban évtizedek óta nem szóltak egymáshoz). Abszolút lehet az észteket ilyen zsémbes erdei szerzetnek látni, bajszuk alatt mormogó vajákos boszorkányok, akik kérgen és erdei füveken élnek.

Az irány azonban nem ez. Az új generáció, amelyik már a szabad Észtországban született egészen más értékeket hordoz és az észt rendszerváltásban nemhogy törés és visszafordulás nincs, hanem lassan kezdenek kisarjadni az elültetett magok. Az, hogy egy önkormányzat már nem pusztán helyi hatalmasságok magánhomokozója az egyszerre köthető az itteni korrupció ellenes küzdelem sikereinek, annak, hogy az állam többé nem örökbefogadó szülője a polgárainak (hanem jó és rossz értelemben is magukra hagyta őket) az kitermelte magából a cselekvő embert, akik először vállalkozóként és a maguk szerencséjének kovácsaként keltek életre, mára pedig kezdik felfedezni az összefogás, a közösség erejét.

Demokráciát szerintem csak erre lehet építeni, amíg ez nincs, addig lehet hivatalosan bármi az államforma, a formális hatalmi viszonyok mindig felül fogják írni az egyedül gyenge autonóm emberek érdekeit.