Erősen szubjektív írás lesz ez is, közelebb a saját élményeimhez, mint empirikus adatokhoz. Kerestem pedig adatokat, elemzéseket mégis úgy döntöttem a saját élményeim mentén írom meg ezt a bejegyzést (is), mert amit igazából mondani akarok az ezen keresztül jön át. Lehet később ha lesz időm veszem a fáradtságot és megnézem a számok nyelvén ugyanezt a témát.

A szó, hogy vállalkozás az én fejemben egyrészt egy közhelyszerűségig elkoptatott kifejezésként él, amit hivatalból mindenki bátorít. Bécsben cukrászdát nyitunk, támogatjuk a kkv-ket (kis- és középvállalkozásokat), valójában azonban érdemi vállalkozói kultúra nem jött létre az országban, sőt a bejegyzésem egyik állítása az, hogy e tekintetben inkább visszalépés történt.

Másrészt amikor a kifejezést úgy hallom, hogy vállalkozó, akkor a témában szerzett első élményem a kényszerből kikért adószám, a számlaadásra (és nem egy ötlet vagy üzleti terv végrehajtásására) létrejött Bt-k tömege vagy a kilencven éves elejének makkos cipős, bunkofonos világa jut eszembe.

Mindkét kép sajátossága az, hogy ez egy számomra távoli dolog, az igazi vállalkozás küszöbe valahol messze a fejem felett van, az egy olyan életforma, amire születni kell, de minimum vagyonok kellenek hozzá. Nagyon sokáig úgy éltem az életemet, hogy eszembe nem jutott, hogy „bele kéne vágni valamibe”, nekem a vállalkozás valami nagyon nagy, nagyon messzi dolognak tűnt, amihez egyrészről érteni kéne és amihez nagyon sok pénz kell.

Igazából akkor kezdett el leesni, hogy el vagyok tévedve a témában, amikor a feleségemet megismertem. Ő szingapúri, egy olyan világból költözött Magyarországra, ahol a vállalkozás nem pusztán a hétköznapok része, hanem olyan módon a hétköznapok része, mint halnak a víz. Az egész ország egy vállalkozás. Először azt furcsáltam, hogy alig 30 éves és már 3-4 karrierje is volt. Hogy marketingesként végzett, de ehhez képest projekt menedzserként dolgozott évekig egy erőműveket működtető japán vállalatnál, majd egy PR ügynökségnek dolgozott, hogy onnan mintha mi sem lenne természetesebb saját esküvőszervező vállalkozást alapítva dobbantott majd egy indiai-angol fickóval összeállva személyre szabott utakat tervezett a Borneo szigetére a térségbe látogató gazdag turistáknak.

Én még egy olyan világban nőttem fel, ahol furán néztek az olyan emberekre, akiknek sok bejegyzése volt a munkakönyvében. A munka világa úgy nézett ki, hogy az ember befejezi az iskoláját, elhelyezkedik egy munkahelyen és nagyjából onnan megy nyugdíjba. Családtagjaim többsége a rendszerváltás előtti időkben legfeljebb költözés okán váltott munkahelyet és a fejemben nekem ez volt a természetes kép.

Amikor Magyarországra költözött, feleségem továbbra is jobbára szingapúri ügyfelekkel dolgozott, online tartva a kapcsolatot velük és én nem igazán értettem hogy megy ez. Jöttek mentek a megrendelések és én leginkább azt láttam, hogy ennek mininális adminisztrációja volt. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért nem gyűjt számlákat a kiadásairól, a cége el tudná számolni az internet és telefon költségeket, meg a kütyüket, amiket vásárolni szokott. Némi értetlenséggel a hangjában jegyezte meg, hogy

„Tudod arra csak ti értek rá annyira Magyarországon, hogy még egy szagos radírról is Áfás számlát kell kérnetek.”

Egy kisvállalkozás az ő országában az első pár ezer dollár bevételig olyan szinten van békénhagyva, hogy két sorban el lehet intézni a költségek és bevételek elszámolását, nagyon rugalmasan megengedve és bátorítva a kezdő növekedést. Hamarosan rájöttem, hogy vállalkozóvá őt nem az tette, hogy különleges iskolákat végzett el vagy mert a szülei befektettek az üzletébe. Amikor előszőr Szingapúrban jártam és találkoztam az ismerőseivel hamar világossá vált számomra, hogy  náluk az üzlet az utcán hever. Van egy ötlet, ülnek a légkondis kávéházban huszonéves csajok és arról tárgyalnak, hogy az egyiküknek egy korábbi vállalkozásából megmaradt a bejegyzett cége, arra lehetne építeni egy új kezdeményezést. Én egészen más típusú kávéházi beszélgetéseket szoktam hallani hasonló korú magyar fiataloktól. A vállalkozás nem része a kultúránknak, ilyen természetességgel sosem hallottam még beszélni embereket erről.

6 évig éltünk Magyarországon, és habár Szingapúrban aktív vállalkozó volt, Budapesten egyetlen vállalkozást sem hoztunk létre leszámítva az én 15 éve meglévő kényszer Bt-met, amire vállalkozásként sose gondoltam, azonban számos munkámat csak akkor fizették ki ha számlaképes vagyok.. Nincs két éve, hogy Észtországba költöztünk, a harmadik vállalkozásban leszünk hamarosan tulajdonosok.

Egyszer az Oktogonnál sorban álltunk BKV bérletért. Nekem már akkor nem fizette az egyetem ezt a hatalmas juttatást, de sokan mások Áfás számlát kértek, mert így tudták cégük felé elszámolni a költséget. Szimbolikus pillanata ez szerintem a magyar életnek, és ahogy ott sorban álltunk, feleségem fejével az éppen az ablak mögött számlát körmölő BKV dolgozó felé biccentve megjegyezte:

„Amíg ilyen játékokat játszotok, itt nem lesz érdemes bármibe is kezdeni”.

A példa az Áfás számláról szól, de amit érzékeltetni akarok vele az az egész szövegkörnyezet a magyarországi kisvállalkozósdi mögött. Cégbíróságostúl, közjegyző, ügyvéd, bankszámla, számlatömb, adóbevallás, áfavisszatérítés, kiszámíthatatlan jogi és gazdasági környezet, minimális üzleti kultúra, megbízhatatlan partnerek. A 90-es évek második felében egy tatabányai vállalkozóval tárgyaltam egy ingatlanbérlésről. Kétszer vagy háromszor találkoztam vele az egyébként meghiúsult ügylet ügyében, és beszélgetéseink minden alkalommal úgy zajlottak, hogy neki 5 percenként csörgött a telefonja és vörös fejjel üvöltözve utasította az embereit, hova menjenek azonnal behajtani a nekik járó pénzt, mert a partner a jelek szerint nem akar fizetni.

Egy műegyetemre járó barátom az ezredforduló környékén az egyetem végeztével saját építőipari vállalkozást indított. Nem gyakran találkoztunk, és mikor egyszer mentem hozzájuk elmondta, hogy visszament dolgozni  valamelyik multi diszkontlánchoz újonnan átadott szupermarketeket átvenni, mert vállalkozóként halálos fenyegetéseket is kapott kisgyerekes apaként olyan ügyfelektől, akik ilyen módon spórolták meg a nekik felhúzott ingatlan kifizetését. Nem 22 éves kávéházi csajoknak való világ.

Azt hiszem mindezek (a posztkommunista alkalmazotti berögződés és a rendszerváltás utáni rémtörténetek) miatt alakult úgy a fejemben, hogy én nagyon sokáig azt hittem a vállalkozás az valami elérhetetlen, veszélyes és távoli dolog.

Észtországban aztán mintha feleségem szingapúri világát látnám újraéledni. Itt a vállalkozás új jelentéssel bír. Kollégáim elmondják, hogy a 90-es években itt is jellemző volt a kényszervállalkozás, tehát amúgy rendesen alkalmazotti munkákat a munkáltatók kényszerrel számlás megbízásként fizettek ki, belekényszerítve alkalmazottaikat abba, hogy maguk gondoskodjanak az adózásról, TB-ről, mindenről és persze bármikor felmondható határozott idejű szerződésekkel váltva fel a sokkal nagyobb védettséget jelentő alkalmazást.

Hamar szögezzük le, hogy ez a fajta vállalkozás nagyon messze áll attól, amit normális körülmények között vállalkozásnak tekinthetnénk. Valamit azonban csináltak az észtek, ami gyökeresen megváltoztatta a kisvállalkozások szerepét az országban és ezzel együtt a teljes vállalkozói kultúrát, a vállalkozói léthez való viszonyt. Az nem egy geek szubkultúra része csupán, hogy Észtországban a legmagasabb Európában az egy főre jutó start-upok száma. Ahogy az sem véletlen, hogy az észt GDP nem 3-4 multinacionális vállalat (pl autógyár) gazdasági teljesítményén, hanem a belső fogyasztáson és bizony a kisvállalkozások teljesítményén alapul. Azoknak a kisvállalkozásoknak a teljesítményén, amit itt hétköznapi kisemberek teljes biztonsággal csinálnak.

Engem nagyon érdekelt, hogy milyen utat futottak be. Hogyan lett a 90-es évek közepének orosz maffialerakatából egy kisvállalkozói paradicsom az ország. Ha röviden akarom összefoglalni:

1. A kádári (itt brezsnyevi) posztkommunista örökség felszámolása

Kegyetlenül hangzik és akár az Orbán Viktor féle szegényüldözés igazolását is lehetne benne látni, ugyanis az észtek minimálisra csökkentették a szociális kiadások szintjét. Nem részletezem, legyen elég annyi, hogy az állam, mint nagybácsi kivonult az emberek életéből. Ez a kivonulás azonban nem olyan formában történt, hogy a segélyek megvonása után aztán – szintén állami fenntartású – kényszerközmunkába terelték az embereket, hanem gondot fordítottak arra, hogy ha becsuknak egy ajtót (vége az államtól való függőségnek), akkor egyszerre más ajtókat viszont kinyitnak.

2. És az egyik ilyen új ajtó a vállalkozások erősítése volt. Az állam felszámolta az összes bürokratikus akadályt. Egy vállalkozást létrehozni 20 perc, bezárni is annyi, és nagyon egyszerű azok üzemeltetése. Se ügyvéd, se pedig könyvelő nem kell feltétlenül egy kisvállalkozás indításához Észtországban. Az elektronikus közigazgatás bevezetésével (minden túlzás nélkül mondom) egy hokedliről el lehet indítani a vállalkozást. Nagyon sok pénzt fektettek az oktatásba, ezen belül a felnőttoktatásba is. Vállalkozások nem csak egyszerűen indulhatnak, hanem a kezdeti lépések ki vannak párnázva a legkülönbözőbb kreatív hubokkal, inkubátorokkal, magyar szemmel nézve különösebb erőfeszítés nélkül lehet szert tenni 5000-10.000 eurónyi induló támogatásra. Egy ötlet és a megvalósítás között a szingapúrihoz hasonló igen rövid távolság van, és ez a távolság tényleg sokszor nem más, mint az egyén akarata.
3. Az is fontos azonban, hogy egy nagyon fontos funkciót megtartott az állam magának. A 90-es évek zürzavarából tanulva, az állam nem agyament bürokráciával és arrogáns államigazgatással nehezíti a vállalkozások életét, hanem feladatának azt tekinti, hogy minden akadályt elhárítson a tisztességes verseny elől. A titkosszolgálatok az eltelt 15 évben nem politikai ellenfelek elintézésének eszközei, hanem a velejéig korrupt vállalkozói szféra megtisztítói voltak. Tucatszám vitték bilincsbe fogva annak a „kopasz-terepjáró-szőke nő” vállalkozói kultúrának a képviselőit, akik sokáig komoly akadályát képezték annak, hogy bárki is éttermet, kávézót nyisson, bármilyen módon arról gondolkodjon, hogy valami saját ötlet megvalósításán kezd el dolgozni. Az állam minimálisra csökkentette az embereket és vállalkozókat zaklató bürokráciát, a korrupció ellenes küzdelemben viszont valódi erős szereplőként jelent meg és tündököl a mai napig.

Én magamat mindig egy szociáldemokrata beállítottságú embernek tartottam, de mióta Észtországban élek, ahol ezt a fenti beállítottságot hívják jobboldalnak, nálam nagyobb jobboldalit keresve sem lehet találni. Nem mondom persze, hogy nem látnék egy kicsit több emberi odafordulást ebben a hűvös lelkületű országban, de minden elismerésem azelőtt, hogy én a mai eszemmel, Észtországot látom az első olyan posztkommunista országnak, ami talán tényleg sikerrel megszabadul egy kínzó örökségtől. Az emberek tanult tehetetlenségére épülő, túlburjánzó és nulla hatékonyságú posztkommunista állam örökségétől.

Hosszúra nyúlik ez a bejegyzés, mégis egy számomra nagyon fontos dolgot szeretnék leszögezni. Nem gondolom azt, hogy a magyar ember reménytelenül élet (és vállalkozás)képtelen, beszari, a „fent mindent úgyis eldöntenek” típusú örök áldozat. Ma nagyon úgy néz ki, és sokszor hallom, olvasom pl. a magyar vidék szapulását. És azért a vidéket említem, mert Magyarország lakosságának több mint 80%-a nem Budapesten él. Ha Magyarországról akarunk beszélni, róluk kell beszélni.

De nem olyan formában, mint „rettenetes tagság” (az SZDSZ és az LMP köreiben visszatérő formula a progresszív vezetés és a rettenetes tagság szófordulat), vagy egyszerűen mint a szolgalelkű vidéki parasztok, akik rendre beeszik azt az aljas ostobaságot, amit számukra Habony Árpád és Orbán Viktor ördögi cinizmussal kiagyalt.

Történt itt valami, amit nagyon fontos lenne megértenünk szerintem. Én csak a kontrasztot látom az okokat illetően sajnos (vagy szerencsére) nem elégszem meg azzal, hogy 25 év liberális demokráciája megtette a hatását. Én a 80-as évek második felében, igaz gyerekfejjel, de egy olyan vidéki Magyarországot láttam, amiből ha akkor húzunk egy egyenes vonalat, ma minimum a burgerlandi (ha nem a bajor) parasztok és helyi kisvállalkozók szintjén kéne állnunk.

Egy korábbi bejegyzésben összefoglaltam én miképpen láttam a magyar vidék életét a 80-es években. Apró módosításokkal bemásolom most ezt ide:

„Miközben szinte már közhelyszerűen azt halljuk, hogy a magyar egy az államon függő, a juttatásokat és az állam beavatkozását váró nép, valójában hosszú évtizedek óta a lakosság egy sajátos, és néhány térségben igen komplex portfoliót tart fenn, amit összességében megélhetési portfoliónak is nevezhetünk. Ennek gyökerei mélyre nyúlnak vissza. A szocialista vállalatoknál lehetővé tett fusi, a GMK, a lassan megtűrt, majd engedett végül egyenesen bátorított második gazdaság kialakulása járult hozzá ennek a sajátos magyar életformának és egy sajátos vállalkozási kultúrának a létrehozásához.

A szocializmus alatt volt néhány olyan szerencsés térsége az országnak, ahol mesteri szintre emelték ezt az életformát, akár figyelemreméltó prosperitást produkálva. Tipikusan ilyen körzetek voltak azok a nagyobb városok melletti, ám még a tradicionális mezőgazdasági léttel is összeköttetésben lévő környékek, ahol egy család jövedelme kockázatelemzőket megszégyenítően diverzifikált alapokon nyugodott.

Az ilyen helyeken a család felnőtt tagjainak a közeli városban vagy akár helyben volt „tisztességes” munkahelye. Ez Magyarországon azt szokta jelenteni, hogy az ember tisztességesen dolgozik, de tisztességes fizetést nem kap érte, hanem olyan magyarosat csak.Szóval a portfólió egyik eleme a rendszerint alacsonyan fizetett, ám a nagy ellátórendszerekhez (nyugdíj, TB) hozzáférést biztosító főállásból származó jövedelem volt. Szintén a főállású munkahelyen keresztül volt elérhető sokak számára a második gazdaság is, amit túlórák, GMK-k, vagy a vállalati munkahely eszközkészletén használt fusimunkák,magánvállalkozások jelentettek (lsd. Csók anyucímű film), de ide tartozik az is, hogy csak az tudta még a szöget is kilopni a gyárból, üzemből, TSZ-ből, akinek ugye bejárása volt oda, tehát volt munkahelye (Csinibaba). Márpedig a szocializmusban csaknem mindenkinek volt munkahelye. A túlóra, másodállás a városi, nagyvárosi élet jellemzője is volt. Édesanyám, aki a 80-as években geológusként dolgozott egy bányavállalat tervező irodájában, rendre görnyedt otthon a konyhaasztalra dobott pauszpapír fölé, amit olvasólámpájával világított meg és éjszakákat, hétvégéket dolgozott át hosszú éveken keresztül a hivatalos munkaideje után.

A portfólió harmadik eleme a háztáji volt. Ez olyan helyeken, ahol a háztartást kert, állatok, esetleg a falu/kisváros végében szőlő, de minimum telek vette körül, akár jelentékeny bevételt is jelenthetett és segített egy sajátosan készpénz nélküli, vagy legalábbis alacsony készpénzhányaddal működő életforma kialakításához. A jómódú vidéki család 80-as évekbeli mintája a kettő, vagy akár háromszintes családi ház, hátul nagy kerttel, tyúkokkal, disznóval akár, a fészerben a szerszámokkal, hegesztőkészülékekkel felszerelt műhellyel, a település végében lévő kerttel vagy szőlővel ellátott mini-konglomerátum volt. Egy ilyen háztartás nemigen költött élelmiszerre, sőt inkább jövedelme volt belőle (tojás van eladó), autószerelőre, vagy bármilyen szerelőre, hisz apa vagy a nagyobbik gyerek mindent megcsinált. Az önellátásnak bámulatos fokát jelentette ez az életmód, amihez tegyük hozzá, hogy egy olyan kizsigerelt munkatempó is járult, ami világosan tükröződött már akkor a hazai egészségügyi és halálozási adatokon.

Mert habár valóban a 80-as évekre nyoma sincs faluhelyen a korabeli vályogházaknak, egyes térségekben családok, saját erejükből többszintes palotákat húztak fel utcaszám, ám emögött a legtöbb esetben ott van a munkaidő után még megragadott kapanyél, a sufniban hétvégenként összeütött szivattyú vagy átspirálozott generátor, vagy a januári szombat hajnalban levágott disznó. Apám egy olyan generáció tagja, akit ha egy mezőn magára hagynak egy pár teherautónyi nyersanyaggal, mire visszajössz ott egy ház fog állni, aminek teraszán semmibe révedő tekintettel sörözik, s ujjával a betont tapogatja, hogy a hétvégén még talán húzunk rá egy réteget.

A portfólió negyedik eleme a magyar közösségekben máig mély gyökerekkel bíró közösségi és családi transzferek átláthatatlan, vagy éppen patikamérlegen nyilvántartott rendszere. Mert ide tartozik a „Józsi add már kölcsön az utánfutódat, leugrunk Hevesre azért a kompresszorért”, a disznóvágás-kori kóstoló, a lagzira vitt sütemény vagy a kalákában épülő ház, a romantikus betonozás és az elmaradhatatlan szüret. Családon belül a nyugdíjból a kollégista zsebébe tömött százasok majd ötszázasok, az üzemi konyhák méretével vetekedő vasárnapi rántott húsos, uborkás ebédek a nagyinál, a városból lehozott gyógyszer és a rekeszszámra visszavitt paradicsom meg befőtt, a betegápolásra gyerekvigyázásra érkező nagynéni, az egymásnál nyaraló unokatestvérek.

Ez a magyar megélhetés portfoliója, ami ha egyszerre sikerült alkalmazni őket, szerencsés helyeken akár virágzó vidékeket hozott létre és tartott fent a hatvanas évek közepétől egészen a 80-as évek végéig.”

Ebből a fusizós, háztájis, fő- és mellékállásos világból a rendszerváltás után egy megerősödött, sokkal szabadabban növekvő és láthatóan gyarapodó kisvállalkozási kultúrának kellett volna kinőnie. Nem ez történt. Apám 40 éves volt a rendszerváltás hajnalán, ma 65 lesz hamarosan. Az ő élete a 80-as évek világához képest hát nem a felemelkedés korszaka, pedig a fenti sorok nagyjából az ő akkori életét írják le. A rendszerváltás hajnalán ereje és tehetsége teljében volt, mégis az én ismeretségi körömben sem ő, sem kortársai nem tudták magukat Magyarországon kinőni. Van a családomban olyan ember, aki a 80-as években nagy tételben dinnyézett, ma azzal mondhatják magukat szerencsésnek, hogy egy multinál van három műszakban munkájuk. Miért nem lehetett belőlük sikeres vállalkozó Magyarországon? Tehetségtelen, államon csüngő, a vezér szavát leső vidéki tuskók lennének? Hát nem azok. Volt idő, amikor hátukon vitték ezt az országot.  Csak aztán elfogyott a levegő…

Én most járok a 40-es éveim elején. Nekem már a 80-as évek GMK hangulata se jutott ki, külföldre kellett költöznöm ahhoz, hogy megértsem, vállalkozni és növekedni nem kevés szerencsés kiváltsága csupán.