Szeptemberben kezdem a harmadik tanévemet a Tallinni Egyetem oktatójaként Észtországban. Éppen a legjobbkor érkeztem, hogy tanúja legyek egy radikális átalakításnak, ugyanis amint aláírtam a szerződésemet kiderült, hogy az intézet, amiben dolgozom gyakorlatilag meg fog szűnni, az egész egyetem átalakításra kerül.

Két év elteltével világosan látszik a változások iránya, és jól körvonalazódnak azok az érdekkonfliktusok is, ami mentén a felsőoktatás viszonyai alakulnak.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

(A Tallinni Egyetem új épülete)

Ezekről szeretnék írni egy szubjektív beszámolót (és hangsúlyozottan nem egy oktatáspolitikai tanulmányt). Szeretném előrebocsátani, hogy habár sok magyar vonatkozású példát és kitérőt is teszek, a hazai felsőoktatás átalakítása nem értelmezhető a nemzetközi fejlemények tükrében. Még akkor sem, ha számos kifejezés és kulcsszó pontosan ugyanúgy hangzik, mint ahogy a magyar kormány említi azokat. A felsőoktatás radikális költségvetési megvonásai és a kézzelfogható, nem egyszer személyes sértődöttségen alapuló „(erő)szakpolitizálás” egyedülálló kombinációját alkotja a kártékony ostobaságnak, amin vajmi keveset segít, hogy a nemzetközi tendenciákhoz is illeszthető elemek (is) kerülnek a koncepcióba.

Nem szeretném azonban elhallgatni azt sem, hogy a felsőoktatás bizony valóban radikális átalakításra szorul Kelet-Európa szerte, és habár a tiltakozásokat a magam részéről messzemenően támogatom, az nem kérdés, hogy szinte semmi nem maradhat úgy, ahogy volt a felsőoktatásban. Mint annyi más kérdésben, itt is az van, hogy létező problémához nyúl az Orbán kormány a lehető legrosszabb válaszokat adva.

A második megjegyzésem pedig az, hogy amiről írok, elsősorban a társadalomtudományok viszonyait jellemzi, az IT vagy mérnökképzés, illetve a természettudományok képzése egészen más dinamikák mentén alakul.

Az észt felsőoktatás átalakítása egy olyan vita mentén zajlik, ami meglátásom szerint áthatja a felsőoktatás viszonyait Európa-szerte. Két nagy tábor vitázik egymással, a hagyományos tudományegyetemek képviselői az ún. alkalmazott-tudományok felfogásának képviselőivel. A magyarországi diskurzusban szerintem félremegy ennek a vitának az interpretációja, mert a legtöbbször (elsősorban a sajtóban) ezt úgy értelmezik, hogy vannak a haszontalan bölcsész és társadalomtudományok és ehhez képest vannak a kézzelfogható tudást (szakértelmet) és azon keresztül hasznot hozó mérnök és IT képzések.

Ugyanez a kérdés Észtországban egy kicsit másképpen kerül megfogalmazásra. Itt nem kérdőjeleződik meg a bölcsészet vagy társadalomtudományok létjogosultsága azonban komoly kritikaként és kérdésként fogalmazódik meg, hogy a jelen állapotukban ezek a képzések miképpen járulnak hozzá az országot foglalkoztató problémák megoldásához, mennyiben „alkalmazható” az a tudomány, amit egyetemeken művelnek.

A vitát nagyjából úgy kell elképzelni, hogy az országos napilapokban rendre megjelennek azok a hírek miszerint az észt felsőoktatás büszkesége a Tartui Egyetem az ilyen vagy olyan nemzetközi rangsorokban bekerült a világ 400 legjobbja közé, a média iskolája és a filozófus képzés pedig a legjobb 100-150 képzés között van. Megjelenik erre egy publicisztika ugyanabban a lapban, hogy mindez fantasztikus, azonban felmerül a kérdés, hogy ebből mi fordítódik aprópénzre, milyen módon profitál Észtország abból, hogy egyes oktatóinak tudományos közlései magas idézettséget érnek el. A tudományos teljesítmény legfontosabb fokmérője ugyanis a legtöbb rangsorban a publikációk száma és idézettsége mentén történik, a magyarhoz képest sokkal komolyabb oktatói teljesítmény mérésnek ez a fő indikátora.

Miközben az ilyen módon mért tudományos teljesítményt mindenki elismeri, komoly kritikák érik az észt egyetemeket, hogy azoknak érdemi kapcsolata nincs az őket körülvevő világgal, nagyon kevés cég, önkormányzat vagy helyi közösség profitál abból, amit egyetemek csinálnak. És itt válik élesen ketté az a gondolkodásmód, ami az egyetemek és azok funkciójának megítélését jellemzi.

Az egyik irány a hagyományos akadémikus keretek között képzeli el a felsőoktatást, aminek még a láthatóan megnövekedett hallgatói létszámok mellett is elsősorban a klasszikus tudományos teljesítmények (publikációk, nagy elméleti kutatások) mentén kell működnie, és a teljesítményt is ilyen indikátorokkal (impakt faktorok, közlések, konferenciák száma) kell mérni. Ez a klasszikus tudományegyetemek koncepciója, melyek igazodási pontjait a tudományos közélet jelenti elsősorban.

Ehhez képest a másik irányzat sokkal inkább egy társadalmi beágyazottságot vár el az egyetemektől, melyek valódi problémákra keresnek érdemi válaszokat. Ebben a felfogásban az egyetem egy kreatív műhely, ahova az ország legjobbjai özönlenek, hogy közösen dolgozzanak élő problémákon, amiket aztán közvetlenül hasznosíthatnak cégek, önkormányzatok vagy éppen maga a kormányzat. Ez lenne az alkalmazott tudományok egyetemének koncepciója, ami azonban nem osztja a tudományterületeket hasznos és haszontalan tudományokra, hanem mindegyiktől azt várja el, hogy bármilyen szinten is művelik a tudományt, az legyen képes megérkezni a hétköznapi gyakorlatba.

Ez utóbbi egyetem felfogásból én vajmi keveset láttam egészen addig, míg el nem kezdtem skandináv (elsősorban finn és svéd) egyetemekkel dolgozni, akik egy számomra korábban ismeretlen módon álltak az oktatáshoz és az egyetemi munkához. A finnországi Espo-ban működő Laurea egyetemmel most már második éve zajlik egy közös kurzusom, aminek keretében hallgatók internet alapú szolgáltatások modelljeit hozzák létre mégpedig úgy, hogy ápolók, fizioterapeuták és szociális munkás hallgatók dolgoznak együtt ugyanannak az egyetemnek a business management képzésébe járó hallgatókkal. Az egyetem szórólapjain büszkén hirdetik, hogy évente több mint 20 vállalkozás jön létre a hallgatók kezdeményezésére, melyek az egyetemen kitalált projekt ötleteket valósítják meg és az esetek többségében értékesítik cégek, önkormányzatok számára. Ehhez csatlakoztunk mi a Tallinni Egyetemmel szociális munkás és IT hallgatók összevonásával, ahol a fejlesztők a jövő rehabilitációs szakembereivel dolgoznak együtt és az Espoban folyó párhuzamos kurzus produktumaival közösen jelennek meg aztán start-up pitchingeken és pályáznak fejlesztési forrásokra. A finnek ezt a megközelítést úgy hívják, hogy „learning by developing (LbD)” modell, ami kb. annyit tesz: „fejlesztve tanulás”

(a tervek szerint vége van van a laptop mögé bújó előadásokra épülő oktatásnak, a hallgatók egyetemi munkájának minimum 50%-át az interdiszciplináris fejlesztési munkákban való részvétel teszi majd ki. A képen a Tallinni Egyetem Baltic Film and Media iskolájának új környezete látható)

Kedvencem ezek közül, az a finn fejlesztés, ami az északi, elhagyatott részeken élő olyan tinédzserek problémáira keresett választ, akiknek szülei komoly alkoholproblémákkal küzdenek. Még a jól eleresztett finn jóléti ellátórendszerben sincs forrás arra, hogy minden isten háta mögötti településre (három ház a hóban) is jól képzett szakembereket küldjenek, ezért kreatív megoldásokat kellett találni. A Laurea fejlesztésében IT, business management és szociális munkás hallgatók egy olyan weboldalt és mobil applikációt dolgoztak ki, amelyik a Finnországban (is) igen népszerű japán manga képregények stílusában tanított meg rajzolni tinédzsereket. A programban szereplő képregények  olyan történeteket és élethelyzeteket jelenítenek meg, amiben rendre előkerül az alkohol és az azzal kapcsolatos problémák. Az alkalmazást használó tizenévesek fórumon beszélgethetnek és a fórum moderátorok között szociális munkások figyelik a zajló diskurzust, privát üzenetben segítséget ajánlva olyan fiataloknak, akiknél kiderül, hogy számukra ezek a való életben is ismert problémák.

A fejlesztés azért zseniális mert minden benne van, amiről az alkalmazott tudományok koncepciója szól. Előkerültek itt Robert Putnam és Manuel Castells közösségekről szóló elméletei, van emögött egy nagyon pontos demográfiai és szociológiai tudás a finn társadalomról, illetve a jóléti ellátórendszer korlátairól. Nagyon jó pszichológiával ráéreztek arra, hogy a mai tizenéveseket nem lehet elérni az önkormányzati szociális szolgáltatások igazgatási nyelvén (a manga képregény nagyon népszerű viszont), és az oldal mögött komoly IT fejlesztés és üzleti modell is áll, amit az egyik legnagyobb finn gyermekvédelmi szervezet felvásárolt az egyetemtől. Mióta hasonló stílusban dolgozom észt hallgatókkal látom azt, hogy szinte felrobbannak a lelkesedéstől és a motivációtól, nagyon komoly munkákat képesek letenni az asztalra és szinte egy csapásra vége lett az laptop mögött facebookozó óralátogatásoknak az ilyen órákon. Panaszkodnak is persze, mert nagyságrendekkel több munka és tanulás van ebben, mint abban az egyetemi létben, amikor három hónapig hébe-hóba bejárunk aztán két hétig magolva túléljük a vizsgákat és ezt hatszor megcsinálva diplomához jutunk.

Nem nehéz észrevenni, hogy a magam részéről én egyértelműen emögött az alkalmazott tudomány felfogás mögött állok, olyannyira, hogy más már nem is nagyon érdekel, el nem tudnám képzelni az életem az ilyen kreatív fejlesztések nélkül az egyetemen.

(átalakul a fizikai tér is, tantermek helyett a hallgatók projekt termekben dolgozhatnak, amiket közösen használnak gyakorlati problémáik megoldásához. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének elméleti órák, azonban a hangsúlyok átkerülnek arra, hogy bármit tanulunk azt azonnal hasznosítjuk konkrét problémák megoldására)

A Tallinni Egyetem átalakítása pedig éppen ebben az irányban zajlik, azonban a reformok körüli vita számos olyan tényezőre hívta fel a figyelmet, ami komoly kihívást jelent a változások támogatói és ellenzői számára is.

Szerintem nagyon okosan már a diskurzus (mert itt azért van diskurzus) elején felmerült, hogy álságos ez a kettéválasztás, mert az egyetemek fent vázolt két értelmezése egyáltalán nem mond ellent egymásnak, mindkét szintre szükség van. Erre válaszként fogalmazódott meg ugyanakkor az, hogy ez így is van, azonban az észt (és szerintem a kelet-európai) egyetemek többsége valójában egyik kritériumnak sem felel meg.

Amikor ideköltöztem és elnyertem a Tallinni Egyetem állását, akkor egy észt újságíró ismerősöm értetlenkedve kérdezte meg, hogy miért ezt az egyetemet választottam, tudom-e hogy itt a közbeszédben úgy hívják őket, hogy ez a „conform egyetem”, ami kb. azt jelenti, kényelmes állás minimális munkával. Az általam is preferált LbD modell (a dánok hasonló módon dolgoznak és ők problem based learning PbL néven illetik) egyik sajátossága, hogy az egyetemi oktatás egy nyitott átlátható térbe kerül, ahol az egyéni és csapatteljesítmények azonnal akár a nagy nyilvánosság előtt láthatóvá válnak. Nem kérdés, ha egy egyetemi projekt év végén start-up pitchingeken és vállalkozói piacokon méreti meg magát, vagy ha egy kutatás eredményét elkezdik átültetni a gyakorlatba, akkor az nagyon hamar olyan helyzetet teremt, amiben a teljesítmény, vagy annak hiánya hamar láthatóvá válik. Ez nem mindenkinek jön jól.

Habár az észtek igen konfliktus kerülők, elég hamar egymásnak ugrottak a különböző egyetem felfogás képviselői. Amikor a finnekkel kezdtem el dolgozni, néhány kollégám óva intett attól, hogy a Laureával működjek együtt, ők ugyanis csak(!) alkalmazott tudományok egyeteme, a mi természetes partnerünk a Helsinki Egyetem, ami komoly tudományegyetem. Ugyanez a szembenállás Finnországban, Svédországban is megfigyelhető, de én találkoztam vele Hollandiában is. Éppen a Laureán találkoztam egy kanadai PhD hallgatóval, aki a menekültek társadalmi integrációját kutatta és nagyon hamar lelépett a Helsinki Egyetemre keresetlen szavakkal neoliberálisozva korábbi iskoláját, akik szerinte eladták a lelkület az üzleti szemléletű egyetem felfogásnak.

Ennek ellenpontjaként egy tartui kolléganőm fakadt ki azon, hogy nagyon szimpatikus, hogy egyes kollégák a magas tudományos értéket képviselő klasszikus akadémiai teljesítmények mentén képzelik el a jövőt, és mélységesen lenézik a gyakorlati problémákkal foglalkozó projekt szemléletet, azonban valójában ilyen teljesítmény mifelénk sosem létezett. Hosszan ecsetelte, hogy „van neki egy versenytársa” az egyetemén, aki végtelen publikációs listáját és az övénél sokkal jobb besorolását mindössze annak köszönheti, hogy sajátos szakterületén (a kolléganő az öngyilkosságokat kutatja) tagja olyan nemzetközi adatközlő munkacsoportnak, amiben évente társszerzőként publikálja az aktuális észt adatokat és ezek aztán összeurópai összehasonlítás formájában nagy impakt faktorú folyóiratokban jelennek meg. Ebben semmiféle komoly tudományos teljesítmény nincs, ellenben kb. egy nagy elméletalkotó magabiztosságával sétál a kolléganő a folyosón, semmilyen fejlesztési projektben nem hajlandó részt venni, hallgatókat nem vállal, ámde a fokozata és a tudományos teljesítménye megvan. Ehhez képest ő, fiatalkorú bűnelkövetőkkel dolgozik Észtország déli részén, 3-4 éves projektek végén előállva egy-egy publikációval, azonban elmondása szerint vért izzad azzal, hogy ezeket bármilyen hitelt érdemlő nemzetközileg is jegyzett társadalomtudományi folyóiratban publikálni tudja, mert ugyan Chicago társadalmi viszonyait utcára lebontva ismerjük de arra igen kevesen kíváncsiak, hogy miképpen alakulnak a viszonyok az Észtország déli részén található Valga és a határ túloldalán található lett Valka városában.

Ezt a jelenséget én is nagyon ismerem, számomra nemrég nagy csalódást keltő felismerés volt, hogy a magyar társadalomtudományok nagyjai kb. úgy világhírűek mint a magyar konyha vagy a magyar borok (kb. semennyire) és ez leginkább akkor válik szembetűnővé, amikor az ember találkozik az ő észt, szlovén vagy lengyel verziójukkal, akikről természetesen az életben nem hallott senki. De mitől is hallott volna? Attól a nagy társadalomfilozófiai, elméletalkotó teljesítménytől, ami egy tudományegyetem szintjén elvárás lenne, ezek a kelet európai műhelyek mindig is nagyon távol álltak. Nincs annyi forrás és ambíció ezekben az országokban, hogy érdemben fel tudják venni a versenyt azzal a néhány globálisan is nyilvántartott nagy szellemi műhellyel, amik valóban elmélet és modell alkotóként vannak jelen. Folyik minden országban egy egyébként nagyon fontos fordítási és adaptálási munka, igen változó teljesítménnyel de többé-kevésbé leírásra kerültek-kerülnek a helyi társadalmi viszonyok (sosincs erre elég pénz), azonban ebből sajnálatosan kevés jelenik meg a nemzetközi tudományos kommunikációban, nincsenek a térségnek nyilvántartott (indexált) folyóiratai, nincs kapacitás hatalmas éveket átölelő elméleti kutatások lebonyolítására (partnerként, beszállítóként lehet evezni a nagy egyetemek farvizein) és nagyon kevés kelet-európai oktató-kutató engedheti meg magának, hogy Honolulutól Rio de Janeiro-ig végighaknizza a világ konferenciáit kapcsolatokat, hálózatokat építve és folyamatosan hirdetve, ismertetve eredményeit.

Az észt felsőoktatás reformja egyre inkább abba az irányba mozdul el, hogy nagy valószínűséggel ez az apró ország nem nagyon fog tudni lépést tartani a nagy tudományegyetemek követelményeivel. A Tartui Egyetem megmarad az ilyen irányú ambícióival, a tudományos publikációk és az akadémiai teljesítmény messze nem tűnik el a Tallinni Egyetem értékelési szempontjaiból sem, azonban a hangsúlyok átkerülnek és nagyságrendekkel több figyelem fordítódik a társadalmi beágyazottságra, az egyetemen folyó munka gyakorlati alkalmazhatóságára.

Hogy ez mennyire nem arról szól, hogy a társadalom vagy bölcsészettudományok haszontalanok lennének, azt jól mutatja, hogy a közeljövőben az ország eu forrásokból 359 millió eurót (majd 108 milliárd forint) szándékozik fordítani az egyetemeken és kutatóintézetekben folyó tudományos munka társadalmi és közösségekre gyakorolt hatásának növelésére.

„to increase the role of science in social and community life and to implement research results, in order to improve the well-being of society.” (forrás)

A Tallinni Egyetem konzorciumi partnerként csatlakozott egy nemrég benyújtott nagy Horizon2020 projekthez is, ami éppen a társadalomtudományok vonatkozásában célozza meg azt, hogy a technológiai fejlesztésekhez hasonló módon, az egyes társadalomtudományi eredmények gyorsabban, közvetlenül és hatékonyabban tudjanak megjelenni a gyakorlatban. Egy a témában rendezett konferencián (sajnos az előadás anyagait nem tették még közzé nem tudom pontosan idézni) Holland szakemberek idéztek egy olyan adatot, miszerint a társadalomtudományok területén sajnos 10-12 év is eltelik, míg egy elmélet vagy akárcsak modell értékű újítás átültetődik a gyakorlatba, miközben ez a technológiai és főleg az IT fejlesztések szintjén 1-2 év alatt vagy akár gyorsabban megtörténik.

Számomra külön öröm, hogy ebben a projektben kiemelt hangsúllyal jelenik meg a tudomány (és annak eredményeinek) kommunikációjának kérdése, ami engem már igen régen foglalkoztat. Nagyon okos, kiváló gondolatokat, elméleteket ismerek a társadalomtudományok területéről, azonban azt látom, hogy ezek igen alacsony hatékonysággal sokszor valósággal kontra produktív módon jelennek meg a hétköznapi kommunikációban. Hogy egy példát mondjak. A tudományos közéletben komoly irodalma van a társadalmi alapjövedelmek kérdésének, ami ezen a szinten elért kb. 1500 embert az eltelt húsz évben. Ahogy ez a téma elcsattant a mai magyar közéletben az viszont számomra egyszerűen tragikomikus volt.

Nem találják az egyetemek a hangot a saját közösségeikkel. Az észt reformok abba az irányba mozdulnak el, hogy ez megváltozzék. Nagyon komoly ellenállást kell még leküzdeni ahhoz, hogy a leginkább vágyálmok szintjén létező társadalomfilozófiai szintű tudománygyakorlás megérkezzen oda, ahol a társadalomtudományoknak helyi szinten valóban dolga is lenne, de nekem úgy tűnik ez az irány itt megkérdőjelezhetetlen.

Magyarországon ehhez képest ugyanilyen módon hozzá kéne nyúlni az egyetemi képzésekhez, azonban majd 60%-os forráselvonásokkal és ideológiai és személyes motivációjú (erő)szakpolitizálással csak még mélyebb gödröt ásunk magunknak, miközben a világ vonata elhalad mellettünk.