A magyar letelepedési kötvény és az észt e-residency két nagyon különböző konstrukció, alapjában mégis ugyanaz a cél vezérelte mindkét kezdeményezést. Mindkét EU tagország úgy akart bevételre szert tenni, hogy uniós tagságuk nyújtotta előnyüket ajánlották unión kívüli állampolgároknak (elsősorban üzletembereknek), akik ezeken a konstrukciókon keresztül élhettek az EU által biztosított lehetőségekkel.
A magyar konstrukció 2013-ban indult. Ennek keretében egy öt évre szóló (először 250.000 majd 2015-től..) 300.000 eurós államkötvény megvásárlásával magyarországi letelepedési engedélyhez juthattak unión kívüli állampolgárok, amivel értelemszerűen shengheni vízumhoz és az EU piacait elérni képes vállalkozási lehetőséghez jutottak. A letelepedési kötvényeket az állam által kijelölt cégek értékesíthetik csak, akik a kötvényeket eleve diszkont áron vásárolják meg, míg vevők a tranzakcióért egyszeri díjat (29 és 70 ezer euró közötti összegeket találtam) fizetnek nekik. A kötvények futamidejének lejártával az állam fizeti vissza azok értékét, míg a kötvény vásárlója gyakorlatilag életre szóló letelepedési engedélyhez jut. A konstrukcióban az állam haszna a hitelhez jutás, ami a konstrukció első két évében a piaci árnál olcsóbb hitelfelvételi lehetőséget jelentett, utána azonban már inkább drágábbat. Igazán nagyot a közvetítés jogát megszerző cégek nyertek a konstrukción, akik egyrészt zsebbre tehették az általuk diszkont áron vásárolt kötvények és a vevők által fizetett ár különbségét, másrészt a több tízezer eurós egyszeri tranzakciós díjat. Sajtóértesülések szerint ezeknek a közvetítő cégeknek többsége kormányzati körökhöz köthető offshore hátterű vállalkozás, a nyereségük több tízmilliárdos (egyes becslések szerint százmilliárdot is elérő), forintban számolva. A program keretében eddig valamivel több mint 2700 kötvény megvásárlásával, több mint hétezer külföldi jutott letelepedési engedélyhez Magyarországon, ezek döntő többsége kínai állampolgár volt.
A letelepedési kötvények körüli kommunikációt meglehetősen nehéz volt kihámozni a téma átpolitizáltsága miatt, azonban a legutóbbi fejlemények ismeretében inkább az látszik valószínűnek, hogy lassan kivezetik a programot. A gazdaságossági számítások is inkább ezt vetítik előre, a konstrukció első két évében a magyar állam a piaci árnál kedvezőbb feltételekkel jutott hitelhez, mostanra azonban a konstrukció jó esetben is legfeljebb nullszaldósra jön ki. Azt az elérhető adatok birtokában nem lehet megjósolni, hogy a kötvényprogram keretében az országban letelepedett nyilvánvalóan vagyonos emberek mennyiben fognak hozzájárulni beruházásokkal, cégalapítással vagy pusztán a fogyasztáson keresztül az ország gazdaságához, az azonban önmagában hírértékű, hogy nem ilyen jellegű számítások mentén zajlik a program hazai kommunikációja.
Az észt konstrukció 2014-ben indult és egészen más logika mentén működik. Észtország nem államkötvények vásárlásán keresztül juttat külföldi állampolgárokat letelepedési engedélyhez hiszen sajátos módon Észtország nem is bocsát ki államkötvényeket. A észt e-residency virtuális letelepedési lehetőséget biztosít (EUn belüli vagy azon kívül született) külföldi állampolgárok számára, a teljes egészében online működő észt államigazgatási és pénzügyi infrastruktúra igénybevételével. Itt az esetek többségében szó sincs fizikai letelepedésről, a programban résztvevő külföldi állampolgárok úgy tudnak EUs székhellyel bíró saját vállalkozást alapítani, vagy meglévő vállalkozásaikkal egy helyi, saját alapítású cégen keresztül az EU piacaira lépni, hogy fizikailag tulajdonképpen soha az életben nem kell Észtországba utazniuk.
A kezdeményezés amellett, hogy izgalmas innovációt jelent egy új, virtuális identitás létrehozásával, valójában elsősorban szintén egy bevételgeneráló program. A célcsoport az észt konstrukcióban azonban egészen más. Míg a magyar modell elsősorban a vagyonos rétegeket szólítja meg az észt konstrukció inkább a kisvállalkozásokra, azon belül is azokra a “digitális nomádokra” épít, akik számára a virtuális identitás és infrastruktúra leginkább jelentéssel bír. A regisztráció díja mindössze 100eur, az induláskor még azt kalkuláltam, hogy azért olyan 600-1000 eur kell a belépéshez (ha az cégalapítással is jár). Ma már ez jóval olcsóbban is megoldható.
Annyiban mégis finomítanám a célcsoportról írottakat, hogy a gyakorlati tapasztalatok szerint a legtöbb igénybevevő a szomszédos Finnországból jön, és a finn cégek, vállalkozók számára a jóval kedvezőbb adózási lehetőséget nyújtó Észtország hagyományos tevékenységi formák esetén is kiváló megoldást jelent. A finneken felül azonban nagy számban találunk orosz, amerikai és a brexit után növekvő számban brit regisztrálókat. Sokat elárul a célzás szándékairól, hogy a konstrukciót állami támogatással működtető társaság (az e-residency maga is egy startup) nemrégiben Szingapúrban nyitott képviseleti irodát.
Az eltelt két évben (2016 Novemberéig) 15.300 ember váltotta ki az észt e-residency kártyát (ez egy digitális aláírást is lehetővé tévő információs kártya), és a kezdeményezés mentén napjainkig mintegy 1033 észt székhelyű cég került bejegyzésre a digitális bevándorlók által, illetve további 2100 észt cégben jelentek meg igazgatósági tagként vagy résztulajdonosként e-residency kártya birtokosok. Az e-residency program résztvevői által alapított cégek (az első két év adatai alapján) évente mintegy 4,3 millió euró adó és egyéb bevételt termelnek az észt államnak, ennyivel járulnak hozzá az észt költségvetéshez.
4,3 millió euró még a mindössze 1,3 milliós lakosú Észtországban sem számít jelentős bevételnek, azonban az észtek kalkulációi szerint a programba eddig az állam által fektetett minden egyes euró költség 43 eurót hozott vissza. A tervek további egyszerűsítésekről, még több szolgáltatás elérhetővé tételéről és nagyságrendekkel nagyobb állami támogatásról szólnak. A nagyratörő tervek 10 millió digitális bevándorlóról szóltak, ebből nem egészen két év alatt 15.000 teljesült.
A két konstrukció láthatóan nagyon különbözik egymástól. Ami miatt indokoltnak találtam az összevetést az az, hogy mindkét ország ugyanazt a portékát árulja. Az EU tagság jelentette előnyöket próbálják aprópénzre váltani. Az alapötletek különbözősége és a végrehajtás módja is tükrözi a két ország politikai (és gazdasági) kulturájának különbségét. Észtország nyilvánvalóan beleállt egy niche-be, az e-kormányzás, a digitális technológiára épülő jövő szorosan összekapcsolódik mára már nem csak a gazdasági tervekkel, hanem az ország gyorsan alakuló új identitásával is. Tulajdonképpen ez történik Magyarországon is, csak egészen más irányokba.
A végrehajtás módja azért érdemel külön figyelmet, mert ha a magyar konstrukció számait megnézzük, akkor az észt bevételekhez képest nagyságrendekkel nagyobb pénzeket szerezhetett volna a magyar költségvetés (és azon keresztül az ország egésze) ha a közvetítői konstrukció nem a korrupció melegágya, és ha a jelenleginél tudatosabban utánamennek annak, hogy végülis pontosan kik fognak itt letelepedni és ők mit is hoznak majd ide.