Órákat töltöttem a minap a „Jó Szerencsét Tatabánya” nevű Facebook oldalon, ahol régi tatabányai fotókat osztanak meg. Gyerekkorom nagyrészét – 1978 és 1993 között – magam is Tatabányán töltöttem. A személyes érintettség és a nosztalgia engem is beszívott, elsősorban ez ragasztott a képernyőhöz órákon keresztül.

(A fotó forrása: “Jó Szerencsét Tatabánya”)

Feltűnt azonban elég hamar, hogy a legnépszerűbb fotók azok, amelyeken sokak számára ismerős emberek tűnnek fel a város koronként változó szövetében. Vannak képek még az 1800-as évek végéből is az oldalon, abból a korból, amikor a város ezen a néven még nem, a szénbányászat azonban már létezett. Nincsenek azonban ennek a kornak ma is élő tanúi. Ismerős, felismerhető kisemberek a 60-as, 70-es, 80-as évek fotóin kezdenek megjelenni. Ők azok, akikre a ma élők gyerekkorukból, fiatalkorukból még emlékeznek és akik most könnyeket csalnak sokak szemébe.

Tatabánya történelmi szempontból egy nagyon karakteres város. A korok, rendszerek egy városban nem lineárisan váltják egymást, hanem egymásba és egymásra csúsznak. A vasút jellegzetes rácsos, fehérre meszelt kőkerítései a K.u.K.-s időket idézik. Tatabánya sok helyén ezek a 80-as években is álltak (vagy tüntetően feküdtek a sínek melletti gazban), amikor pedig már a Gál István lakótelep 4 és 10 emeletesei emelkedtek a hatajtósnak hívott bányászlakások helyén.

Ahol meg megmaradtak, akár napjainkig, ezek a jellegzetes bányászlakások, ott ma cigánytelep, a szegénység mély bugyrai néznek farkasszemet velünk pedig ezek virágzó kertvárosi részek voltak annak idején. De a kövek, a házak ott vannak.

Mindez százszor, ezerszer fel lett dolgozva, le lett írva. Csak a neten hihetetlen mennyiségű dokumentumot találtam Tatabánya és környéke szénbányászatának, társadalmának és történelmének részleteiről. Élőben is érdemes elmenni megnézni a városi múzeum fantasztikus skanzenjét, ami még egyszer, azt hiszem utóljára, életre kelti egy letűnt város emlékét.

Intellektuálisan ez az egész tehát fel van dolgozva.

Hogy a hétköznapi ember számára mi lett ebből feldolgozva, az már más kérdés. A történelem is olyan, mint a tudomány többi ága. Csak annyit ér, amennyi elterjed belőle. A minap olvastam egy interjút az egyik legtöbbet szereplő magyar történésszel Ungváry Krisztiánnal, akinek a legújabb könyvét 5000 példányban „kapkodták el”. De ebben az országban 10 millió ember él. Hogy mit dolgozott fel és miképpen folytat intellektuális diskurzust párszáz, jó esetben pár ezer ember a szisztematikusan összegyűjtött történelmi adatokból, tárgyi emlékekből és dokumentumokból annak értékét én egy percig sem szeretném kétségbe vonni. Magam nagyipari léptékű fogyasztója vagyok ezeknek az írásoknak.

De ha korábban nem, hát 2016-ban egy brexit és egy Donald Trump után világossá kellett váljon számunkra, hogy egy szűk réteg tudása, információja gyakorlatilag semmit nem ér, ha az nem válik a hétköznapi ember tudásává is. Amikor az ókori alexandriai könyvtár leégett, évszázadok tudása és emléke ment füstbe. Pár óra alatt semmivé vált. Ma már tűz se kell hozzá, elég ha pár idióta mikrofont és megfelelő csatornát kap, onnantól övék a terep, elvégzik a munkát a tudósok helyett.

És ez az a pont, ahol azt gondolom, hogy a „Jó Szerencsét” Facebook oldal egy nagyon fontos munkát végez el.

Egy város története nem a politikusai, karakteres épületei, jellegzetes eseményei vagy ipari adatai mentén kel életre, hanem a benne élő kisemberek által. Azok által, akik a képeken szerepelnek és azok által, akik most a gép előtt könnyeikkel küszködve gépelik kommentárjaikat és sorolják az utcák, a szomszédok nevét, a képen szereplők beceneveit, munkahelyét, jellegzetes szokásaikat.

Csillag (Ferenc, mások szerint Józsi) egy szemetesember volt a „telepen”. Megörökítette egy minimum 30 évvel ezelőtt készült fénykép, ami most felkerült erre az oldalra, és az őt felismerő emberek, róla szóló kommentárjait olvasva az az érzés fogott el, hogy ez az egyszerű szemetesember talán életében nem kapott annyi szeretetet, amint ami most felé árad ezekben a kommentárokban.

Hirtelen felismerjük egymást, ráismerünk egymásra, közben magunkra is, azt remélem, és egy-egy jól felismerhető fotó körül nagyon szépen kikerekednek egyéni történetek, családok, pár taggelés után előkerülnek az ő szomszédaik (jobbára azok gyerekei). A kocsmáros vagy a két zenész egy korabeli presszó képén, nevet kap. Egészen másfajta feldolgozása ez a saját történelmünknek, mint bármelyik még olyan empirikus történészi munka.

És sokkal fontosabb. A parasztok, prolik, fasiszták, kommunisták, ballibsik, fószerek, csórikáim és nyuggereg országában – ki nem kapta még meg valamelyiket? – ha elkezdjük végre felismerni egymást, lehetőleg 30 évvel azelőtt, hogy egy archívumban felkerülünk egy oldalra, akkor talán egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy immunissá váljunk a következő parasztvakításra.