Mexikói utam leírásának utolsó fejezetét az előző commentekben említett manana mentalitásnak szánom. Először azt hiszem akkor szembesültem ezzel, amikor buszra szálltunk, hogy Tequillába utazzunk. Nincs ott különösebben semmi, de azt hiszem, aki valaha Jalisco államba keveredik az mint egy zarándokhelyet látogatja meg Tequillát.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A fényképre nézve azért talán látszik, hogy nem teljesen igaz, hogy nincs mit látni ott. Számomra nagyon sajátos, western filmeket idéző hangulata volt ezeknek az alacsony épületeknek, amelyeket széles, szabályos utcák választottak el egymástól. Minden vezeték kint fut az oszlopokon, a falakon, a távolban hegyek magasodnak a városka fölé és mindig sajátos fénye van a napnak. Nyugis egy hely.

Hosszú utcákon keresztül amolyan lerakatok vannak, ahol mindenféle Tequillát lehet kapni közvetlenül a termelőktől. A város szélén pedig ameddig a szem ellát kék agávé ültetvények vannak. Ebből csinálják a Tequillát.

Visszatérve a manana mentalitásra. Busszal mintegy másfél óra volt, de félúton megálltunk és a sofőr leszállt. A nagy semmi közepén voltunk, néhány bódé állt csak az út szélén. Először azt hittem megálló, vagy, hogy valami műszaki hiba történt, de amikor kb. 20 perc múlva sem jelent meg akkor már tekergettük a fejünket. Nem volt sok utas, alig 10-en ültünk a nagy légkondis buszon. A sofőr még mindig nem került elő, de felszállt egy fiatal fickó, akitől megtudtuk, hogy itt van a sofőr, nem ment el, reggelizik éppen a bódéknál. Hát igen. Nem ám a stresszes élet, a rendszertelen táplálkozás, a túlhajszolás. Simán eldobnak seprűt lapátot, a személyes igények kielégítése számunkra furcsa természetességgel élvez elsőbbséget. Hívhatjuk ezt lustaságnak. De lehet erre úgy is tekinteni, mint az egészséges mentalitásra, amihez képest ez a gyomorgörcsös túlfeszített világ a nem normális. Nem akarom idealizálni a dolgot, mert része ennek a sajátos helyi mentalitásnak, hogy általában nagy kupi és kosz van a házakban, rendetlenek az udvarok (nem egy bajor muskátlis vidék az biztos) és annak ellenére nem festik át a falakat, hogy az önkormányzat támogatást ad rá. Ha mégis akkor az szigorúan citromsárga, ciklámenzöld vagy valami narancsos színű lesz. Tudjuk be a napimádatnak, Mexikóban tényleg minden ragyog a fényben.

Nagyon szerettem még vezetni Mexikóban. Amikor feleségem apja először kölcsönadta a Buick-ját az volt életem első alkalma, hogy automata váltós autót vezettem. A család egyébként hamar befogadott és már az első héten elindult a mexikóivá változtatásom. Kaptam egy aranyszínű karórát és egy valószínűtlenül csillogó inget.:) Nem hordtam ezeket ugyan, de igazán nagy tisztelet és szeretet vett körül Mexikóban. Nyaralni a legtöbben Puerto Vallartába járnak, ami a csendes óceáni parton van. Habár nincs sokkal délebre, de talán az óceán közelsége miatt ott már nem ez a kellemes kontinentális éghajlat van. Először azt hittem, hogy valami nyári vihar előtti nyomott levegő lehet, de nem. A rettenetes páratartalom ezzel a kazánszerű meleggel arrafelé szériatartozék. És rengeteg pálmafa mindenfelé. Közvetlenül a parton könnyebb elviselni, a szél miatt. Az az igazság, hogy habár az óceánt nagyon élveztem egy tenger nélküli ország lakosaként, a beépített szállodás, turistafosztós, nyaralóövezetes Puerto Vallarta messze nem volt nekem annyira izgalmas, mint Tlaquepaque vagy Tequilla igazi mexikói világa.

Minden nap szembesültem valami újjal. Egy alkalommal dinnyét akartam venni az utcán. Árulnak mindent, dinnyét kókusztejet, édességet, málnaszörp szerű italokat, coca-colát, és ezekből nyugodtan lehet is venni, nem rosszabb vagy jobb mint a fény utcai piac. Nagyon szomjas voltam és kértem egy szelet dinnyét. Gondoltam olyan magyaros módon kikanyarít majd egy háromszöget nekem és én majd szétcsöpögtetve jól benyomom, mert majd szomjan haltam. Látom ám, hogy apró kockákra, csíkokra vágja inkább és kis nejlon tasakba teszi. Először azt gondoltam micsoda nagyszerű kiszolgálás, nem kell a héjával vesződni és így sokkal inkább ehető. Kerestem a pénzt, nem figyeltem oda egy pillanatra és mire felkaptam a fejem tág pupillákkal meredtem az asszonyra, aki emberes kanállal szórta a chili-t a dinnyémre. Majdnem felkiáltottam mérgemben és meglepetésemben, mert tudtam ebből már szomjoltás nem lesz, de tüzet tudok adni bárkinek egy lehelettel. Chilivel esznek mindent, a dinnyét, a kókuszt, a csokit, a bármit. Mindegy hogy sós vagy édes, a chili jöhet. Rólunk magyarokról egyébként azt szokták megjegyezni, hogy mi meg tejföllel eszünk mindent. Ami rám legalábbis tökéletesen igaz.:) Mindent egybevetve én nagyon szerettem Mexikóban lenni. Jövő héten Törökországba látogatunk el…….