Bosszantott az iskolában, hogy a történelemórák mindig ott értek véget, ahol engem éppen érdekelni kezdett volna a dolog. Már gyerek fejjel is hamar átláttam, hogy a történelemoktatás a megértés és a saját magunk számára levont összefüggések bátorítása helyett az agymosás sajátos terepe. Így lett annak idején pl. a Dózsa féle parasztháború a munkásmozgalom előfutára, de manapság is elég csak a szomszédos országok történelemkönyveit összenézni egymással (a miénket is beleértve), hogy leessen mennyire nyúl bele a ma a tegnapba.

Ezért bosszantott engem, hogy történelem tanítás címén inkább az van, hogy neveket, évszámokat, helyszíneket felhasználva megmondják nekünk az aktuális tutit, ahelyett, hogy egy bonyolult mintájú, szövevényes nagy szőnyeget terítenének elénk, amelyen mindenki a maga útján mehetne végig. Jóval az iskolás évek után elkezdtem hát a magam szakállára történelmi könyveket olvasni. Nagy a szórás ezekben is. Ha egy könyvesboltban a történelem polchoz lép az ember, akkor 100 Hitler és Waffen SS feldolgozás, vagy „Jézus igazából magyar volt” agymenés között talán talál valami érdekeset és igazán tartalmasat.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A részletek érdekeltek mindig. Azok a részletek, amiket nem tanítanak az iskolában, nehogy életre kelljen egy saját valóság.

Jó, jó, hogy Rettegett Iván lett a cár Oroszországban, de ki a fasz tudott erről Szibériában? Ma is van olyan ember, akinek fogalma sincs ki az elnök, miniszterelnök. Hát abban a korban, amikor nem volt TV, rádió, de még újság se, az emberek többsége nem tudott olvasni, nem volt (volt akkor már?) posta akkor lehet, hogy a szűk környezetet és pár 10 km-es sugarat leszámítva senki nem tudott a nagy történelmi eseményekről. Illyés Gyula Puszták népét olvasva, nem nehéz ezt elképzelni, hisz még a XIX. század vége felé is mindössze a szomszéd falura korlátozódott sokak számára a távolság. A város már olyan világ volt, mintha másik bolygóra kerülne az ember. Máshol viszont (B. Szabó János: Tatárjárás) azt olvastam, hogy a kor viszonyai között hatalmasnak számító tatár seregek éppen olyan sebességgel vonultak telente lovaikkal mondjuk a Kiev-Muhi puszta vonalon, mint a II. világháború szovjet hadigépezete. 500-1000 kilometereket is megtettek igen rövid idő alatt.

Éppen erről, a középkori információáramlásról szól Novák Veronika könyve és örülök, hogy rátaláltam, mert már régóta kerestem valami hasonlót. A könyv teljes címe: „Hírek, Hatalom, Társadalom Információáramlás Párizsban a középkor végén”. Nem túl hatásvadász cím, és valóban ez inkább egy tudományos értekezés, ami olyan mintha kiadtak volna egy PhD dolgozatot. Ez egyszerre előnye és hátránya az írásnak. Előny az, hogy a tisztességes forráshivatkozással, a jól nyomon követhető elemző logikával megírt könyv olvasása közben egy percig sem merül fel az emberben a kétely a hitelesség, és hihetőség frontján. A 7-szer (vagy hányszor?) csavarodó DNS korában ez nem elhanyagolható erény. Nem tudom ki ez a Novák Veronika, de jó olvasni, hogy vannak emberek, akik még tudnak tisztelettel adózni az ismeretlennek, és a tudományt egy ambíciózus, de messze nem magabiztos, gyengéd kísérletnek tekintik a valóság megismerésére. Egy történésznek cserépdarabok maradtak, sok esetben a szó szoros értelmében is. Közvetett írásos és más emlékekből kell összerakni egy komplex képet, ráadásul úgy, hogy el kell engedni mindazt, amit a mából vetítünk ebbe a képbe. Ez a könyv bátran nyúl a témához, de mindvégig inkább kérdéseink, lehetőségeink maradnak. Úgy válaszolt ez a könyv nagyon sok korábbi kérdésemre, hogy háromszor annyit fel is tett egyszerre. Ha ez a feeling nincs, az nem tudomány. Nekem most már egyre ingerültebben tekeredik a fejem az itthon egyre népszerűbb „megmondom neked mi legyen a fejedben” attitűd miatt. Hátránya az írásnak, hogy a tudományos elemzés keretei miatt nem olyan könnyen olvasható, mintha regényszerűen lennének megjelenítve az egyes gondolatok, bár a könyv tele van nagyon jó példákkal, leírásokkal. Így mire a végére értem a nem is kevés, több mint 300 oldalnak, addigra Párizs egy érzékletes, képszerű világa tárult elém éppen azokból a részletekből összerakva, amikre mindig is kíváncsi voltam. Megjelentek szemem előtt a hivatásos kikiáltók, akik a város forgalmas pontjain végighaladva módszeresen olvasták fel a kihirdetésre szánt leveleket, rendeleteket, híreket. A templomok kapujára kitették ezeket, mert ahhoz képest, ahogy képzeltem kiderült, hogy már Jean D’Arc korában is elég sok írástudó ember volt az akkor százezres Párizsban. Informálódtak az emberek a templomok miséi alatt is, a hálaadó, könyörgő körmenetek sokszor valami fontos eseményre reagáltak egyúttal szimbolikus hírforrásként is szolgáltak, ahogy szimbolikus volt a király és a hercegek távozása érkezése. A mai politikai kampányokhoz némileg hasonlóan már az 1400-as években is hordtak az emberek jelvényeket, meghatározott színű kalapokat, ruhadarabokat a hovatartozás kifejezéseképpen, sőt ha lehet, ezeknek a szimbólumoknak annak idején sokkal nagyobb jelentősége volt. A híreket, leveleket, üzeneteket, jelentéseket hivatásos és alkalmi futárok, hadifoglyok, kereskedők, papok, szerzetesek vagy éppen vándorló diákok, katonák vitték. Különálló információs hálózata volt a király köré szerveződő központi kormányzatnak, az egyháznak, az egyes önálló városoknak, az egyetemeknek, a céheknek és még az utca emberének is. A korszerű kommunikációs elemzések kereteibe illesztve az olyan jelenségekkel is foglalkozik a könyv, mint a rémhírek, a pletykák. Ezt különösen nagy teljesítménynek tartom 600 év távlatából. Nagyon érdekes könyv.

Mindent egybevéve számomra az derült ki a könyvből, hogy már a középkorban is jóval szervezettebben és átgondoltabban működtettek bonyolult társadalmi rendszereket, mint ahogy azt korábban gondoltam. Simán tudhatták akár Szibériában is, hogy ki a cár, ha ahhoz a központi hatalomnak közvetlen érdeke fűződött.