A költözés felér egy feltáró analitikus terápiával. Na mondjuk egy intenzív konditermi edzéssel is, de az úgyis rámfér. Az igazi megmérettetés azonban az időutazás. Először pár évre visszamenőleg. Az ember nem is gondolja, hogy mennyi minden szart összeszed akár csak 2-3 év alatt is. Eredetileg minimálprojektre vagyok berendezkedve, a bútorokat és egyéb „vagyontárgyakat” tekintve minden beleférne egy kisebb furgonba is. A kritikus pontot a könyvek, a felhalmozódó jegyzetek, konferencia és képzési papírok, cd-k, dvd-k meg az a százmillió kütyü jelentik, amikről az ember eredetileg azt hiszi csak pár van belőle, de amikor a 15. doboz is megtelik, akkor kiderül, hogy egyre nagyobb teherautót kell rendelni.

 

Az időutazás itt kezdődik. A bepakolásnál. Ez nálam a gyorsabb műfaj, és mint a régészetben az újabb korok emlékei kerülnek leghamarabb felszínre. Lepakolsz egy polcot ott lesz beszállókártya, mozijegy, meghívó és képeslap, a kettővel ezelőtti mobiltelefon. Itt van egy nagy vízválasztó, a „visszük” és a „dobjuk” sorsára kerül a kézbe kerülő halom. Én alapvetően a „visszük” típusba tartozom, aminek az eredménye 15 millió kiszacskó egy nagyzacskóban, a nagyzacskók meg egy nagydobozban. 

 

Az igazi meglepetések engem ezért inkább a kipakolás időszakában érnek. Ennek hossza 4-5.-szöröse a bepakolásénak (tehát hosszú hetekben mérhető) egyrészt mert a költözés nem olyan, mint a szülés, hogy GYED-re lehetne menni vele, másrészt meg az ember az új lakásban mintha szilveszterezne, nagy elhatározásokat tesz. Ilyenkor jönnek a magamnak tett ígéretek a Széchenyi könyvtárt meghazudtoló katalogizált könyvespolcokról, a szigorúan kiválogatott elintézni, archiválni, kibaszni való papírhegyekről, a szisztematikus Feng-Shui-t lepipáló elrendezésről, a világegyetem egyensúlyáról, úgy általában az új életről és az erkölcsi megtisztulásról.

 

Ebből aztán annyi marad, hogy az ember délutánokat tölt el a dobozok és táskák között térdelve és úgy réved saját cuccaira, mintha a nagymama padlására szabadulna fel. És ahogy öregszem, tényleg….

 

A könyvekkel szoktam kezdeni. Most azt hagyjuk, hogy a katalogizálásból annyi marad, miszerint legalább nyelvek mentén elkülönüljenek, vagy az egyneműek (ide a Hrabalok, alatta az Esély) kerüljenek egy helyre, de a végén már csak a méret számít. A figyelmemet ugyanis rendszerint az tereli el, hogy: basszus egy 13 éve kölcsönkért könyvet most akkor illik még visszaadni, vagy ne feszegessük a behegedt sebeket?

 

Ennél kellemesebb élmény, hogy a válogatásnál egyenként kerülnek kézbe a rég elfelejtett darabok. Nem vagyok egy nagy könyvgyűjtő. Egy-két szakkönyvet meg mellément ajándékot leszámítva éppen annyi könyvem van, amennyit olvastam is, feszít engem, ha ott tornyosulnak olvasatlanul. Az ördöggel való cimborálás az ilyen, hiszen nagyképűen az ember betárazza a könyveket, mintha tudná úgyis élni fogok még sokáig, tehát hamarosan sorra kerülsz. Én inkább nem kísértem az ördögöt vagy nem tudom, de nem veszek könyvet csak akkor, amikor az aktuális felénél tartok.

 

Szóval ma délután is ott térdeltem a könyvespolc előtt és alig két polcnyit haladtam a felpakolással, mert kezembe került Jean Cocteau Vásott kölykök című könyve, amit Pócsi Orsitól kaptam ajándékba sok-sok évvel ezelőtt, és eszembe jutott, hogy ez a lány barátságunk történetét adta nekem oda. Nagyon szerettem azt a könyvet leszámítva a sálas autóbalesetet.

 

Na ez viszi az időt. Ez nem pakolás, ez nem költözés ez időutazás, amihez a konkrét cselekvés csak az apropót adja.

 

Ja, hogy dolgozatokat kéne olvasni…nem érti ez a világ, nem érti, hogy én most nem itt vagyok, hanem valahol máshol.

 

A legdurvább aztán az, amikor előkerülnek papírok, amik valamikor nagyon régen a „visszük” stratégia idegesítő kellékei lehettek, ma pedig már az „aztakurva” hatást váltják ki egy olyan időcsúszással, hogy még a 30 évvel ezelőtti illatokat is érzi az ember.

 

 Megtaláltam egy 1993-as bérátsorolásról szóló levelet, amiben 16000 Ft-ra emelkedik a havi keresetem a hajléktalan szállón, ahol dolgoztam. De ez már egy előrehaladott állapot volt. 1991. decemberében kezdtem a családsegítő központban, ahol a főnököm három hónappal a belépés után a következőket kérte tőlem egy fennmaradt levél tanúsága szerint:

 

 

Nagyon kár, hogy a két nap alatt 19 éves fejjel összeállított „dolgozatomat” nem találtam meg.:) De nem mindig a segítői oldalról figyeltem tág pupillákkal a fejleményeket.

 

 

A baszogató stílusú szociális munka (ami mára a fő irányt jelenti, láthatóan igen korán megjelent kis országunkban)

 

Változatos évek voltak azok. Találtam egy ilyen papírt is:

 

 

Hirtelen fogalmam sem volt mi ez, de aztán eszembe jutott, hogy rögtön a bevonulás után az izbégi lőtéren rohangálnom kellett és amolyan demonstrációként egy BMP (olyan lapos szar lánctalpas izé, aminek a hátuljában jókat lehet hányni) lőtt egyet én meg ijedtemben eltaknyoltam egy gödörben és zöld mentőautóval beszállítottak a kk-ba, ami annyit tett katonai kórház. Még háború sem volt, de én elestem..

 

Aztán a gyöngyszem, amire aztán már tényleg összeszorult a torkom: