Egy mecseki tanyán nyaraltam a múlt héten, ami önmagában is időutazás volt, de találtam ott a polcon egy Ferenczi Sándor könyvet, ami a verandán a hintaszékhez tökéletesen passzolt.

(www.mecsekitanya.hu)

 

Ferenczi Sándor számomra a századelő legszimpatikusabb pszichoanalitikusa, a híres budapesti iskola meghatározó alakja.  Miskolcon született 1873-ban egy könyvkereskedő fiaként. Ennyi most elég is róla, mert igazából, amiről írni akarok az az ő világa és a miénk közötti különbség.

 

Önmagában is érdekes múlt század elejéről származó vagy XIX. századi tudományos műveket olvasni, de most néhány véletlen együttállás sajátos szemszögből kapcsolt össze bennem világokat.

 

Ferenczi könyvek között nőtt fel. Bizonyára sokat olvasott. Mindezt egyszerre tette magyarul és németül, hisz a Monarchiába született bele. Orvosi iskoláit Bécsben végezte, s mint minden akkoriban magasabb végzettségű ember, klasszikus latin/görög műveltségre tett szert. Mikor egyetemista voltam, halálra frusztráltak az olyan biográfiákban elejtett félmondatok, hogy „tanulmányaim során kezembe akadt egy 12 kötetes Platón életrajz”, mert egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra, hogy legyen olyan időm, amikor csak úgy céltalanul barangolok a könyvtárban és a kezembe akad valami, amit érdeklődéssel magamhoz véve kiolvasok. Inkább az volt, hogy fénymásolt papírhalmazok fölött óránként 20 oldalra beosztva nagyipari méretekben fogyasztottam a feladott tételsor irodalmát, napokig frusztrálódva azon, hogy ezt egyszer rendesen is el kéne olvasni.

 

Egy pár évvel fölöttem járó barátom fakadt ki egyszer, „hogy olyan ez az egész, hogy 30 évig kell olvasnod egy tudományágban, hogy nagyjából beérd a korodat, aztán még van pár éved, hogy ha tudsz, hozzá is tegyél valamit”. Hát lehet Ferenczinek az volt a szerencséje, hogy neki még akkor nem kellett harminc évnyi anyagot olvasnia, vagy időmilliomos volt, vagy csak az, hogy nem volt TV, sőt rádió se meg mp3, meg a vonat is lassan ment, így az élet számos ponton belassított annyira, hogy a könyv folyton belefért.

Mai szemmel hol avittnak, hol pedig szemet gyönyörködtetően szépnek tűnnek a korabeli sokkal költőibb (értsd: sokkal kevésbé technokrata) tudományos írások, amiket tele tűzdeltek hasonlatokkal, metaforákkal. Ezek forrását az ókori görög mítoszok, drámák szereplői vagy latin hősök, később a biblia képezi. Különösen a pszichoanalízis irodalma bővelkedik ilyenekben, hiszen egyrészt az általuk leírt bonyolult lelki mechanizmusokat ezeken a hasonlatokon keresztül próbálták megértetni, másrészt ezek az ősi mítoszok maguk is a lélek legmélyebb bugyraiból származnak, s mint ilyenek önmaguk reprezentálják belső folyamatainkat.

 

Megütötte a szemem egy hasonlat, amikor Freudot a keserű humorral küzdő Leonidasz királyhoz hasonlítja Ferenczi. Ezt a Leonidasz királyt azonban mi is ismerjük. Nekem még dereng középiskolából, de mostanra inkább a 300 kockahasú hőse ugrott be, aki az übermacsó „This is Sparta!” kiáltás közepette egy rúgással valami verem mélyébe küldi a perzsa követet.

 

Ez a kiáltás mára amolyan mémmé vált, visszaköszön például Jim Carrey Igenemberében, de ezer helyen láttam már a neten.

 

És ezen a ponton gondolkodtam el.

 

Vajon miben különbözik Ferenczi Sándor a századelőn tudományos publikációban közölt klasszikus műveltséget idéző hasonlata Leonidász Királyról a mai internetes mémek Leonidászától?

 

Alapvetően semmiben, hiszen egyrészt ugyanarról az emberről van szó, másrészt pedig technikailag azonos jelenségnek lehetünk tanúi. Ferenczi publikációjában Leonidasz király karakteréből, érzékletes és a kornak megfelelő stílusú hasonlatot gyárt, amivel ügyesen írja le a kritikusaival küzdő ám humoráról még a fenyegetettség közepette sem megfeledkező Sigmund Freud-ot. Ehhez képest a 300-ban szereplő Leonidasz, a maga lecsupaszított és brutális módján, a film nyomán életre kelő mémekben szintén a küzdés, a macsó férfiasság, sőt egyes beszólásaival éppen a keménységből még humorizálni is képes, halállal dacoló harcos szimbólumává vált. Mindkettő célja ugyanaz, Leonidasz toposszá sűrített alakján keresztül a mémből és a hasonlatból is egy viselkedésforma, egy személyiségjegy, vagy akár egy egész világkép csomagolható ki, s ennek köszönhető, hogy ilyen jól továbbél a mintegy 2500 éves történet.

 

Véleményem szerint ugyanakkor egy fontos kultúraváltás tanúi is vagyunk. Mert a keret, amiben ezek az ősi történetek továbbélnek, láthatóan nagyot változott az eltelt száz évben. A klasszikus görög/latin műveltség már az utolsó arisztokratikus bástyáját is elveszíteni látszik, a tudományt. Hacsak nem éppen ez a témája, nagyon kevés olyan publikációt lehet olvasni, melyek mitológiai szereplőket, klasszikus kifejezéseket vonultatnak fel képszerű magyarázatként, de ma már ritkán találkozunk velük retorikai színezetként is, mondjuk előadásokban. Egy sajátos, technokrata, technikai nyelv vette át a színesebb, mesélősebb klasszikus tudományos nyelvet, melyben ma jóval több szám, ábra, táblázat kvantitás szerepel, és jóval kevesebb emóció és kétség.

 

A görög mítoszok és drámák azonban tovább élnek. Kigyúrt filmhősök lesznek belőlük, képregényalakok, sztárok, mondataikból unásig ismételt szállóigék, de most már nem homéroszi jelzőkbe, hanem film-trükkökbe fojtva. Új keretben jelennek meg a korábban könyvekben, tanulmányokban közvetített tartalmak, s ezek a klasszikus hősök egy sajátos ciklikusság jegyében a tudomány és az elitkultúra világából visszatérnek oda, ahonnan érkeztek. A (film)színházba, és ezen keresztül a tömegekhez.

 

 Mit tudnak ezek a 2500 éves vagy még régebbi történetek, hogy ilyen makacs módon a legkülönbözőbb formákban újra és újra visszatérnek? Minket tudnak. A mi történeteinket mondják el és tök mindegy, hogy batman ruhában vagy tógában, de ugyanazokat a meséket éljük újra, újra és újra.

 

Változik a funkciója is ezeknek a közvetítő eszközöknek. Bár sokan így vélekednek, szerintem nem úgy van, hogy Leonidasz magasrendű műveltség Ferenczinél és ostoba egydimenziós macsóság a mozivásznon. Lassan ugyan, de az audiovizuális kultúra beférkőzik oda is, ahol eddig csak tekercsekkel, kódexekkel később a Guttenberg-féle könyvekkel egészítették ki az oktatássá terebélyesedett szájhagyományt. Egyre többször fog el az érzés, hogy akár felszínes hollywoodi filmekben is jönnek át tartalmak, amik valahogy egy-egy gondolatot ültetnek el a fejekben. Olyanokat, amilyeneket korábban többek között éppen görög filozófusok vetettek fel elsőként. Amikor először láttam a Mátrix-ot, akkor nem tudtam elengedni a gondolatot, hogy itt Platón barlanghasonlata jön át burkoltan, a mozikban most játszott Inception pedig felfogható úgy is, mint egy indirekt bevezetés a pszichoanalízis alapjaiba.

 

Olyanná áll ez össze nekem lassan, hogy a mozi és a körülötte lévő felhajtás egyre inkább képes lesz arra, hogy eddig ismeretlen módon átadjon korábban túl bonyolultnak tűnő tartalmakat. Biztosra veszem, hogy tömegek gondolkodtak el a Mátrix után, vajon tényleg a való világ egy árnyékában élünk csak, s tették ezt úgy, hogy soha életükben nem hallottak Platón ideáiról.

 

 Amikor azt mondom mozi azért én egy jóval szélesebb kontextusra gondolok. Kezdődik a trailerrel, a pletykákkal, hírekkel, ami végsősoron előkészítése magának a filmnek. Elolvassuk az előzeteseket, sokan a hivatalos értékeléseket, ajánlókat is, tehát van egy verbális és szimbolikus rávezetésünk a témára, mire odajutunk, hogy látjuk magát a filmet. Ott aztán az arcunkba tolják a nagy művet, általában valami siralmas történettel (mentsük meg a világot egy túl nagy energetikai vállalat létrejöttétől), de amitől az egész nagy durranás az az alapötlet, mondjuk a tudattalanról, és annak csomagolása új trükkökkel és látásmódokkal.

 

Kezd az a benyomásom lenni, hogy a korábban intellektuálisan reménytelennek tartott tömegek, audiovizuálisan sokkal sikeresebben feldolgozzák a kapott ismereteket. A tudattalan tartalmainkon őrködő gépfegyveres őrök sí maszkban, motoros szánon, a mozivásznon sokkal inkább alkalmasak a lelki elhárító mechanizmusról szóló tudás átadására, mint Anna Freud bármelyik briliáns tanulmánya a témában. A mozi ráadásul nem ér véget akkor, amikor megy a stáblista. Igazi munkája akkor kezdődik, amikor lépkedünk kifelé még visszatartva a pisilést, és először bennünk zakatol, aztán párunkat kérdezzük, összevitatkozunk a villamoson, majd kommentekben az interneten és később halványodva de azért rögzül, és ilyen mondatok lesznek belőle:

 

„Vannak dolgok, amikről nem tudunk, de bennünk vannak, és elő lehet hívni, mint tudod abban a filmben izé, amikor a csávó mások álmaiban rohangált.”

 

Aztán majd jön egy film, amiben az lesz, hogy néha elszóljuk magunkat, amikor elgépelünk vagy elvétünk egy szót. Akkor az majd zavarként lesz bemutatva, mint a Mátrixban a de ja vu és lassan felépül egy egész tudományág akár, de nem tanulmányok és publikációk akár évszázadokon átívelő köveiből, hanem a mozi, a videó játékok, a reklámok, az internetes alkalmazások köveiből, és ki tudja még mi vár ránk, ki tudja még milyen egész más agytekervényeket mozgató eszközeink lesznek.

 

Egyelőre ez inkább mellékhatás mintsem tudatos oktatáspolitika vagy ilyesmi lenne (bár azért erre nem vennék teljesen mérget). Mindenesetre én egyáltalán nem bánom, hogy ez történik, hogy lassan alakulnak át a közvetítő, tudásátadó felületek és eszközök.

 

Ez nem pongyolásodás, üresedő kommercializálódás, hanem inkább arról van szó, hogy új lehetőségek jelennek meg, talán éppen arra, hogy ne 30 évbe teljen egy tudomány eddigi eredményeit befogadni, hanem egy másik logikai rácson haladva fejben sokkal gyorsabban felépítsük azt. Ráadásul az új utak nem feltétlenül szedik fel a régi köveit. Attól, hogy tekercsekre írták az első eszmefuttatásokat még nem lett vége a beszélgetésnek. A jobb egyetemeken máig a kiscsoportos szemináriumok és a kézzelfogható gyakorlatok a tudásátadás igazi terepei. Hasonló módon a könyvek sem fognak kihalni csak attól, mert a tudásközvetítés más útjai is megjelennek.

 

És ezt akkor most végig lehetne mondani a kvantumfizikáról, építészetről, történelemről, matematikáról, fizikáról, azt hiszem bármiről.