Annyit
A globalizációnak ezzel vége? Néhány gondolat Putyin inváziójáról
79% Év végéig még 21 125 027 forint hiányzik a költségvetésünkből. Támogasd az Átlátszó tényfeltáró munkáját! atlatszo.hu/tamogatom Elég sok...
Annyit
Magyar közélet, politika - fogyatékosügy és pszichiátria - Szingapúr, Örményország, Észtország
A fogyatékosság
4
Itt villog a kurzor már vagy egy órája, és töröm a fejem, hogyan kell átfordítani egy szűk réteget érintő speciális szakmai kérdést a hétköznapok nyelvére. Habár már nem egyszer írtam ezen a blogon a témáról, a legnagyobb problémát az jelenti, hogy a fogyatékosság és a mentális problémák, ahogy a valóságban ezek a jelenségek léteznek, hihetetlenül messze kerültek attól a képtől, ahogyan a hétköznapi emberek vélekedésében, a közbeszédben megjelennek. Ennek oka elsősorban az, hogy ezek az emberek eltűntek a szemünk elől. Pontosabban eltüntették őket a szemünk elől.
Hogy milyen egy fogyatékos ember, mire képes, miket érez, gondol, hogy látja a világot, hogy látja saját magát és hogyan lát bennünket arról nagyon kevesünknek van mindennapi élménye. Abban szinte közmegegyezés van, hogy pl. a pszichiátriai betegek veszélyesek, s számomra ijesztően félrevezető, ahogy például a médiában akár a legártatlanabb riportban is tálalásra kerül a téma. A krónikus pszichiátriai beteg már-már ikonná váló jellemző képe ez:
A közbeszédben hallható sommás megállapítások is leginkább ebből a képből kiindulva születnek. Márpedig sem a bolondok sem a fogyatékosok nem olyanok, mint amilyennek láttatjuk őket, illetve ennél még egy fokkal rosszabb a helyzet. Sokan közülük éppen azáltal válnak valami hasonlóvá, mert mi ilyenné tettük őket. Nem utolsósorban az intézményeink, ahova segítségnyújtás címszó alatt száműztük és a mai napig száműzzük ezeket az embereket. A bármire is képtelen, ijesztő és ijesztően leépült, akarat nélküli zombi, akiket jobb távol tartani magunktól.
A korszak, amiben élünk tulajdonképpen foglyul ejtette ezeket az embereket. Morálisan a többség már nem tartja elfogadhatónak megsemmisítésüket, azonban befogadni sem akarjuk őket, lebegnek hát kitaszítottként a létben.
A megsemmisítés utoljára a náci Németországban vált gyakorlattá, de nekik sem sikerült eltüntetniük sem a bolondokat, sem a fogyatékosokat, mert ők mi vagyunk, mi bolondulunk meg, és mi válunk fogyatékossá, ha el akarjuk tüntetni ezeket a jelenségeket, akkor nekünk magunknak kell eltűnnünk.
Valahogy ez a felismerés vezérli napjaink fogyatékos fogalmát is, ami mára igen messze került a fiziológiai, testi adottságok vagy értelmi képességek mentén való meghatározástól, s hasonló módon alakult át a mentális egészség pusztán biokémiai folyamatokra koncentráló felfogása. Több korábbi bejegyzésem kapcsán kaptam meg kritikaként, hogy összemosom a fogyatékos és pszichiátriai beteg fogalmakat, ami pedig nagyon nem mindegy. Annyiban örömmel vállalom az összemosást, hogy nálam a két csoport az ember fogalmában bizony összeolvad, de ennél tudományosabb (ha esetleg az etika mifelénk önmagában már nem állna meg a lábán) indokom is van arra, hogy rendre együtt említem mindkét csoportot. Az ENSZ 2006-ban elfogadott Fogyatékosügyi Egyezménye pszicho-szociális fogyatékosság néven a mentális problémákat is tárgyalja. Szakmai körökben hallom gyakran, hogy „jaj-jaj évtizedekig küzdöttünk azért, hogy a pszichiátriai betegeket ne tekintsük fogyatékosnak, és most tessék…”. A helyzet azonban az, hogy mind a fogyatékosság, mind pedig a „bolondság” fogalma jelentősen átalakult, illetve azt hiszem leginkább a világ alakult át, amiben ezek a jelenségek sem szemlélhetőek ugyanúgy, mint korábban.
Mindkét meghatározás viszonylagossá vált, és az életesélyeket, boldogulást befolyásoló tényezővé attól függően válik a meglévő fiziológiai és/vagy mentális hátrány, hogy milyen az egyén és az őt körülvevő környezet viszonya. A mai értelemben a fogyatékosság (és a pszicho-szociális fogyatékosság is) nem egy statikus, tényszerű biológiai terminusokkal leírható állapot, hanem egy komplex társadalmi jelenség.
Erőss Zsolt, az egyik lábát nemrég elvesztett hegymászó fiziológiai értelemben egyértelműen fogyatékos. A meghatározás hagyományos kritériumai szerint nincs mit kenegetni a dolgon, legyen a fehér-fehér, a fekete-fekete, nem kell itt a relativizáló szociológus duma, a pasinak hiányzik az egyik lába, tehát fogyatékos. Jogosult lehet a rokkantnyugdíjra, parkolhat a mozgáskorlátozottaknak fenntartott helyeken, ha esetleg mentálisan is leépülne a bíróság majd gondnokot rendel ki ügyei intézésére, aki valószínűleg pár év alatt bejuttathatná valamelyik nagy fogyatékos intézménybe a határszélen.
De Erőss Zsoltnak láthatóan esze ágában sincs elindulnia ezen az úton, s nem adja meg magát a formálisan helytálló fogyatékos besorolásnak. Nem a lába hiányának tényét tagadja, hanem azt, ami valójában fogyatékossá tesz tulajdonképpen bárkit, aki ebbe a körbe bekerül, a fogyatékosság ma kínált társadalmi státuszát nem kívánja magára húzni.
Ha kicsit belegondolunk, pusztán biológiai értelemben már elég régóta mindannyian fogyatékosok vagyunk. Elsősorban a technológiai fejlettségnek köszönhetően egy olyan világot rendeztünk be magunknak, amiben lecsupaszított fiziológiai adottságainkkal, magyarul a testünkkel, már nem sokra megyünk a hétköznapokban. Egy folyón nem tudunk átkelni akadálymentesített környezet (híd) nélkül, a közlekedés, a távközlés, sőt a mindennapi szükségleteink kielégítése sem megy a hozzánk nőtt eszközök és berendezések nélkül. Az önálló élet segítség nélkül számunkra is értelmezhetetlen fogalom, elegendő ha nyáron tönkremegy a hűtő, vagy télen leáll a fűtés és lehetünk bármilyen képzettek a saját területünkön, két perc alatt kiderül, hogy akár létfontosságú dolgokhoz hülyék vagyunk.
Egy olyan világban, ahol „segédeszközök” nélkül az élet szinte elképzelhetetlen a puszta biológiai adottságok egyre inkább veszítenek jelentőségükből. Annyiban mindenképpen, hogy olyan mértékű különbségtételre egyáltalán nincs szükség, ahogyan mi távol tartjuk a közösségtől a fogyatékos embereket.
Fogyatékosságuk mára legalább annyiban köszönhető az általunk nekik kínált szerepektől, státuszoktól és élethelyzetektől, attól, hogy miképpen tekintünk és gondolunk rájuk, mint biológiai adottságaiktól. Fordítva fogalmazva, ha változtatni szeretnénk a fogyatékos emberek (és itt megint beleértem a mentális problémával élő embereket is ebbe a körbe), akkor alapvetően kell átalakítanunk helyüket a társadalmunkban, az intézményrendszert, ami támogatásukra létezik és azt a környezetet, amiben mindannyian így vagy úgy, de együtt élünk.
79%
Év végéig még
21 125 027 forint
hiányzik a
költségvetésünkből.
Támogasd az Átlátszó
tényfeltáró munkáját!
Megosztás
Ajánló
2022. március 6. 10
Annyit
Gesztenye ostrom előtt
Valahol olvastam, hogy 1944-ben Budapest ostromának előestéjén, amikor az oroszok már bekerítették a várost, a lakosok még sült gesztenyét vásárolva...
Annyit
Közösségfejlesztés a szingapúri lakótelepeken
Szingapúr sokszor emlékeztet engem a kádári Magyarországra csak jobban sikerült. Az állami bérlakásrendszeren alapuló szingapúri lakótelepeket aprólékosan megtervezik és évtizedek...
Annyit
Bevándorlásellenesség a bevándorlók országában
A globális kereskedelem fellegvárában Szingapúrban, az itteni viszonyokhoz képest meglepő intenzitással feszül egymásnak a helyi (heartlander) lakosság egy része és...