A blog szerzője: Bugarszki Zsolt

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Fogalkozása: Egyetemi oktató, ELTE Társadalomtudományi kar

Végzettsége: szociális munkás, szociálpolitikus

Elérhetőség: írhatsz kommentárt, azt elolvasom

A rövid klasszikus impresszum után néhány kérdésre szeretnék válaszolni, amit a blog elindítása óta eltelt több mint két évben kaptam

Mi köze a kínai írásjeleknek, az utazásokhoz és a könyv, mozi élményeknek a fogyatékos emberek életéhez?

Én vagyok a köze. A blog rólam szól, nem egy témáról és ezek a dolgok bennem találkoznak. Ennél fogva végtelenül szubjektív, a pillanat elfogultságában született írások jelennek meg itt. Szezonálisan változik, hogy mikor miről írok, attól függően mi tölti ki az életem.

Az esetek többségében egyhuzamban 1-1,5 óra alatt készítek el egy bejegyzést, amikor az elejét írom, még nem tudom mi lesz a végén. Utána elteszem, alszok rá egyet vagy várok pár órát, hogy a fejemből kiszálljon a történet, és ha ismét elolvasva úgy gondolom, hogy mehet, akkor kirakom. Érdemi előkészületekkel talán a kínai nyelvről szóló bejegyzések vagy a Szingapúr történetét feldolgozó írásom született, ez utóbbit hetekig gyűjtögettem.

Nem félsz kiteregetni az életed?

Nem, mert nem teregetem ki az életem. Arról írok, ami érdekel, és amit szívesen megosztok másokkal is. Utazási élményeimet, történeteimet elmesélem a barátaimnak, szakmai gondolataimat meg beleszövöm az egyetemi óráimba, vagy éppen megjelenítem a szakmai publikációimban, szakértői tanulmányokban. Számos olyan dolog van, amiről nem beszélek másokkal és nem is írok róluk, nyilván ezek nem látszanak, tehát úgy tűnik, mindent leírok. Pedig nem.

Miért nem szakmai folyóiratokban publikálsz?

Publikálok szakmai folyóiratokban is. Ugyanakkor van egy felfogásom a szociálpolitikáról, aminek meglehetősen absztrakt, idióta neve valami olyasmit jelent számomra, hogy a polisz (az ókori görög városállam) dolga, tehát olyan emberek közös ügyeinek rendezése, akik együtt élnek, egy közösséget alkotnak. Amikor szakmai kérdésekről írok, az egyrészt azért van, mert életem egy meglehetősen nagy (de hálistennek nem kizárólagos) szeletét teszi ki a foglalkozásom. Másrészt azt gondolom, hogy ezek közös dolgaink, nem pedig egy szűk beavatott kisebbség hitbizománya, amihez földi halandó nem érthet, köze sem lehet hozzá, hozzá meg aztán végkép ne szóljon. Közérthetően írni nem biztos, hogy az ördögtől való, és habár néhány bejegyzésemet visszaolvasva ezen még lehetne csiszolni, törekszem arra, hogy olyan nyelven és terjedelemben fogalmazzak, hogy az emészthető legyen.

Nyilvánvalóan ennek ára van. Objektivitásban, tudományosságban, alaposságban és végiggondoltságban össze sem lehet hasonlítani, mondjuk a kitagolás témájában írt PhD dolgozatomat az itt szereplő bejegyzésekkel. Az előbbi négy évet vett igénybe, forrásokért kutattam, 200 oldalban fejtettem ki a gondolataimat, azokat több körben megvitattam másokkal, majd hivatalosan megvédtem. Ehhez képest itt egy hosszabb bejegyzés sem több mint 4-5 oldal begépelve, s egy délután, este alatt elkészül. Óhatatlanul felületesebb, leegyszerűsítőbb, pontatlan lesz, és sokat szenvedek attól, hogy nem tudok ilyen terjedelemben árnyaltan fogalmazni.

Másrészről, azonban míg az internetről szintén letölthető doktori disszertációmat fél év alatt mindössze 53 ember olvasta, a kollégáimat és a dolgozat bírálóit is beleszámítva nem jutott el az írás 60 embernél többhöz, addig a pár hete a rokkantnyugdíjakról szóló bejegyzésemet két nap alatt 14.000 ember olvasta és majd kétszáz visszajelzés érkezett rá. Megint a kérdés ugye, hogy kinek szól mindaz, amit szakma néven csinálunk?

Sokat segít a blogolás abban is, hogy a téma, amivel foglalkozom, alig-alig üti át a professzionális média szerkesztőségeinek ingerküszöbét. Az ilyen, a média szempontjából provinciálisnak tekintett témák csak akkor tudnak bekerülni a közbeszédbe, ha alternatív kommunikációs felületeken keresztül megteremtjük ezeknek a területeknek a saját nyilvánosságát. Ma már erre a blogok, a facebook, a twitter és az ezek mentén létrejött közösségek kiváló lehetőséget nyújtanak, s egy-egy jól megválasztott témával be lehet kerülni a maintstream médiába is. Márpedig bármilyen elmélet, megközelítés, intellektuális tartalom éppen annyit ér, amennyit sikerül átadni illetve megvalósítani belőle.

Mire jó ez a bulvár műfaj? Miért vagy ilyen szélsőséges?

Bulvárnak nem nevezném ezt a műfajt, de kapok olyan kritikát is, hogy radikális, szélsőséges, sőt hatásvadász, amit írok. A radikális és szélsőséges jelzőket örömmel vállalom. Még a tudományos elemzések műfajában – a szociológiában mindenképpen, ami egy alapvetően kritikai műfaj – is létezik az adatelemzések során az a fogás, hogy egy meglehetősen árnyalt adatsor szélső értékeit emeli ki az elemző, egész egyszerűen azért, mert azok karakteresebben ragadják meg a jelenséget. Kommunikációs szempontból, amikor egy végtelenül szűk keresztmetszeten (pár oldal egy blogon, pár hasáb egy újságcikkben, pár perc egy TV interjúban) kell átpréselned egy meglehetősen komplex tartalmat, ha a rendelkezésre álló idődet az egyébként jogos árnyalásra szánod, akkor azon kapod magad, hogy tulajdonképpen nem mondtál semmit. Legalábbis semmit, ami megragadható lenne.

 Van azonban a radikalitásnak egy másik oka is. Nem lenne szükségem arra, hogy ezt a pozíciót foglaljam el, ha már be lenne töltve. Radikálisnak tekintet megjegyzéseket, kritikákat itt elsősorban fogyatékosügyben fogalmazok meg, és mivel nagyon elégedetlen vagyok a terület, de általában véve az elesett, hatalom nélküli emberek érdekvédelmével Magyarországon néhány írásommal élesebben fogalmazok olykor még annál is, mint amilyen árnyaltan magam látom a dolgokat.

Te tényleg kormányellenes blogot vezetsz?

Nem. Ráadásul melyik kormányra értendő ez a kérdés? Idén lesz éppen 20 éve, hogy a szociális szakmában dolgozom. Azóta kormányok, miniszterek, államtitkárok, főosztályvezetők jöttek mentek, semmi nem tart örökké.  Amit írok az a véleményem, és ha az nem egyezik az aktuális kormányéval, ha éppen súlyos hibának, vagy egyenesen hülyeségnek tartom, amit csinálnak, akkor megírom. Írtam már olyat is, amivel egyetértettem, vagy pozitív módon lepett meg. Igaz talán az, hogy kritikát hamarabb fogalmaz meg az ember, mint dicséretet, de arra igyekszem figyelni, hogy a puszta fikázás helyett leírjam szerintem merre kéne mozdulni a témában. Ettől még nem biztos, hogy nekem van igazam, de a legfontosabb, hogy helye és tere legyen minden gondolatnak. És egy blog éppen ilyen teret teremt.

Sokan olvassák a blogodat?

Nem tudom pontosan. A  legnépszerűbbek a magyar keresztnevek kínai átiratairól írt bejegyzések, ezekre rengeteg látogató jön. De ezt azért nem hívnám olvasottságnak, hiszen pusztán meg akarják nézni, hogy van a nevük kínaiul, mert esetleg magukra akarják tetováltatni vagy ilyesmi. Összességében 2008 decembere óta mintegy 70.000 ember látogatta meg a blogot, de azt kétlem, hogy közülük túl sokan rendszeres olvasók lennének. Már csak azért is, mert nagyon különböző témákról írok, ez nem egy tematikus blog.