Annyit
A globalizációnak ezzel vége? Néhány gondolat Putyin inváziójáról
79% Év végéig még 21 125 027 forint hiányzik a költségvetésünkből. Támogasd az Átlátszó tényfeltáró munkáját! atlatszo.hu/tamogatom Elég sok...
Annyit
Magyar közélet, politika - fogyatékosügy és pszichiátria - Szingapúr, Örményország, Észtország
Örményország
7
Másodszor jártam Örményországban. Elég hosszú idő valahol egy olyan ember számára, aki igazán sehol sincs otthon. Bohumil Hrabal írta a könyveiben, hogy ő minden pillanatban valahol egész máshol szeretett volna lenni, mint ahol éppen volt.
6 év alatt kicsit változott ez az ország. Új repterük van, az előző emlékszem milyen mellbevágóan barátságtalan és milyen könyörtelenül szovjet volt. A nagy tányérsapkák igaz maradtak, de most már itt is olyan csillogó márvány reptér van, kijelzős beléptető rendszerrel, ami mellett azért még ott állnak a feszes egyenruhákban utasokat terelgető határőrök. De ez már kétségtelenül szolgáltatás, talán egyszer az egyenruha is lekerül.
Egyszer egy orosz diák a szibériai Tomszkból, aki nemzetközi tanulmányokat tanult Olaszországban azt mondta Budapestről, amikor először itt járt: „Nagyon látszik még a … szovjet …”
79%
Év végéig még
21 125 027 forint
hiányzik a
költségvetésünkből.
Támogasd az Átlátszó
tényfeltáró munkáját!
Emlékszem felment bennem a pumpa, azt éreztem, hogy „eredj haza kisanyám Tomszkba vágd be magad egy UAZ-ba aztán onnan beszélgessünk arról, hogy mi a szovjet”. Pedig nyilvánvalóan igaza volt, hisz még a golyóik is itt vannak a falban.
Biztos engem is sértve elhajtanának a helyiek, de ezt láttam Jerevánban én is. Ismerősen volt ismeretlen. Több rétegben is ismerősen…
Örményország történelme, ha lehet, még hányatottabb, mint Magyarországé. Egy amerikai ismerősöm azon a nyelven, amin a világ mindig olyan egyszerű (angolul) azt mondta, van ezekben az örményekben egy folyamatos áldozat-identitás. Itt kezdhetünk talán egymásra ismerve kezet fogni, és közben mi ilyeneket is mondhatunk akár fel is lélegezve: hja, van még jobb sorsra érdemes nép, akikkel elbántak az évszázadok.
Jerevánban minden Ararát. A híres örmény konyak, boltok és cégek garmadája viseli ezt a nevet, és valóban a bibliai Noé hegye ott magasodik a város felett, annak szinte minden pontjáról világosan látható. Csakhogy éppen Törökországban van, és így az úgy jelképe valaminek, hogy nem az övék, de folyton az orruk alá van dörgölve, ott magaslik előttük.
Prométeuszi kínok ezek, ahogy az is, hogy 1915-17 között az oszmán törökök az évszázad első népirtását (genocídium) hajtották végre az örmények között. Becslések szerint százezreket gyilkoltak le módszeresen, melyet a mai napig nem ismer el Törökország. Az ő olvasatuk szerint ugyanis, semmivel sem többen haltak meg örmények, mint törökök, akiket a betörő oroszokhoz állva fellázadó örmények irtottak ki. Ráadásul járvány is tizedelte akkoriban a lakosságot, a halottak nagy számát a törökök szerint javarészt az magyarázza.
Nagyjából le is írtam ezzel Örményország történelmének lényegét. A világ első keresztény állama (hivatalosan 301-ben vették fel államvallásként a kereszténységet, korábban, mint Róma), hol a görögök, rómaiak, perzsák (ma irániak), oszmán törökök, mongolok, oroszok vagy éppen szovjetek által volt megszállva, kettészedve, befolyásolva.
Hát ettől ilyen ismerős…
Földrajzi értelemben, ha jól tudom, az Ural mellett, délre éppen a Kaukázus jelenti a két kontinens határát és a Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország hármas a Kaukázus déli oldalán találhatóak, van, aki azt mondja így földrajzi értelemben egyértelmű a helyzet, ez már Ázsia. Van, aki ugyanerre hivatkozva jut arra a következtetésre, hogy Európa. Örményország mindeközben annak a Törökországnak a keleti szomszédja, amelyiket a Boszporusztól mi már Ázsiaként szoktunk emlegetni.
A vita véget nem érő, politikai és érzelmi húrokon pengetett. Érdemes egy pillantást vetni erre az internetes fórumvitára:
Az EU hivatalosan európai országként tartja számon Örményországot az társult tagja (vagy valami ilyesmi) az Európa Tanácsnak.
Ismerős ez is, igaz? Kelet, Kelet-Közép, Közép-Kelet, Közép Európa…
Szóval erre mondom én azt, hogy mennyire ismerősen ismeretlen ez az ország a számomra. A felszínen leginkább a szovjet hatás érvényesül, talán mert az volt az utolsó markáns befolyás. A szomszédos Azerbajdzsánnal és Törökországgal való feszült viszony miatt az ottani határok hosszú évek óta le vannak zárva. Irán önmagában sem szalonképes partner (bár érzékelhetően jelen vannak befektetéseikkel, turistáikkal, előszeretettel vásárolnak ingatlant az országban), Grúzia rendben lenne ugyan, de csak kanyargós hegyi utakon érhető el.
Bezárta ilyen módon magát ez a tenger nélküli kis ország, s a Szovjetúnió összeomlása után gazdaságilag még mindig nem sikerült kapaszkodót találnia. Jól mutatja ezt az is, hogy a 3 milliós Örményországnak jelentékeny bevétele a 8 milliós diaszpóra hazautalásaiból származik.
És akkor itt megint egy ismerős jelenet. Sikeres, prosperáló örmény közösségek vannak világszerte. Az első örmény, akit megismertem egy Rosy Satjian nevű festőnő, aki Libanonban él. Amikor megismertem még belső építész volt, folyékonyan beszél arabul, angolul, franciául és örményül és sikeresen váltott át a művész életre az üzleti világból. Igazi világpolgár, kényszerből kovácsolva előnyt kivetettségéből. Beszél a nyelven, amin szólnak hozzá, és perceken belül képes rugalmasan alkalmazkodni, váltan, megtalálni a helyét. Ez az „áldozat éremnek” a másik fele. Amint levegőhöz jut, tehetséggé válik a nyomor. Nagyon nagyra tartom őt, egyike azoknak az ismeretségeimnek, amire egy életen át büszke leszek. Egyszer amikor felhívtam, éppen izraeli gépek bombázták Bejrútot. Én jobban be voltam szarva, mint ő. Ő csak annyit mondott: – most mit csináljak, itt élünk…
Szembeötlő az örmények büszkesége egyébként. A Jereváni operaház körüli korzón sétálnak, ami inkább felvonulás, mint séta, amolyan büszke kirakodóvásár. A férfiak hegyes orrú cipőben az elmaradhatatlan fekete bőrdzsekikben sétálnak csapatostul, a nők pedig százával jelentkezhetnének ókori istennős filmek castingjára hosszú hullámos hajukkal.
Amikor először jártam ott, több időm volt szétnézni, mert rengeteg helyre elvittek, vidéki kórházakat is látogattam, találkoztam rengeteg emberrel. Egy nagy Volgával kanyarogtunk a hegyek közötti úton hihetetlenül gyorsan. Néztem a hegyeket, sokuknak csak a lábát láttam közvetlenül az út mellett, mert már a gerincük is ködbe veszett. Nem is bántam, hogy engem nem lát senki, mert néha csak kerek pupillákkal néztem ki a kocsiból, ahogy bevettünk egy kanyart, kb. azzal az arckifejezéssel, amit a prérifarkas vág minden jelenet végén a gyalogkakukkban.
Ezeken az utakon sokszor megálltunk, ettünk is hatalmas kajákat, és azt hiszem itt megfejtettem a kaukázusi matuzsálemek titkát. Örményországban nem lehet egészségtelenül enni. Kefír, tejföl, rengeteg zöldséggel, húsokkal, belegöngyölt húsokkal, belegöngyölt zöldséggel. Felejthetetlen az örmény konyha. Az egyik első alkalommal, amikor nagyobb körben ettünk valahol, látom, hogy az egyik fickó arca komolyra vált, feláll, áll kimérten másodpercekig, míg mindenki elcsendesül és néz meredten maga elé. Orsi, a kolléganőm, akivel akkor együtt voltunk Örményországban már tudta mi lesz. Ő beszélt oroszul, legtöbbször hátrahúzódott a tolmács szerepébe és kaján vigyorral súgta oda nekem: most jönnek a pohárköszöntők…vigyázz mert neked is kell mondani egyet.
Másodszor izzadtam le aznap. Láttam, hogy ez most véresen komoly, itt tósztot mondani az komoly férfiteljesítmény. És vége a mosolygós fényképezgetős szafarinak, itt most ki kell állnom és nekem is kanyarítanom egy beszédet. Orsi szinte kéjes örömmel fordította a beszédet, minden szavát valami olyasmivel hangsúlyozta meg, hogy: na erre varrjál gombot! Te mit fogsz kanyarítani ehhez képest.
„A nap keleten kél és hosszú útja után nyugaton tér nyugovóra. Éppen, ahogy életünk is telik. Mindannyian elmegyünk egy nap, ezért még idejekorán köszönetet kell mondanunk azért, hogy itt lehetünk. Használjuk ki a mai lehetőséget arra, hogy megköszönjük rokonainknak, barátainknak, hogy velünk vannak a mi „hosszú napunkon”. Én köszönöm mindnyájatoknak, hogy itt vagytok, kívánok nektek és családtagjaitoknak boldogságot, és hosszú, hosszú életet!”
A beszédben egyetlen kikacsintás, egyetlen rezdülés sem volt. Egész úton viccelődtek, sorban nyomták az olyan vicceket, amiket én a 80-as évek óta nem hallottam. Az orosz elnök, a belorusz elnök és az örmény elnök beszélgetnek típusúakat. Az ellenállás, az összeröhögő kikacsintás apró, valamikor itt is jól ismert elemeit. Egyik nap rendőrfelvonulás volt, a rendőrség hivatalos ünnepnapja, ami véletlenül egybeesik a melegek nemzetközi napjával és erre kaján mosollyal annyi megjegyzése volt a magát egyébként progresszívnek tartó helyi pszichiáternek: most akkor döntsék el.
De a beszéd alatt nem volt viccezés. Meredt mindenki maga elé, a férfiak néha egyetértően bólogattak nézték az italukat. Amint az egyik befejezte, ittunk és jött a másik. Ültünk basszus vagy heten az asztal körül, kiszámoltam mire rám kerül a sor, addigra már négy feles is lesz bennem és kell is annyi.
Nem emlékszem mit mondtam, vagy le se merem írni. Fogjuk rá a négy felesre, és legyen elég annyi, hogy megvolt az első kaukázusi tósztom.
Megosztás
Ajánló
2022. március 6. 10
Annyit
Gesztenye ostrom előtt
Valahol olvastam, hogy 1944-ben Budapest ostromának előestéjén, amikor az oroszok már bekerítették a várost, a lakosok még sült gesztenyét vásárolva...
Annyit
Közösségfejlesztés a szingapúri lakótelepeken
Szingapúr sokszor emlékeztet engem a kádári Magyarországra csak jobban sikerült. Az állami bérlakásrendszeren alapuló szingapúri lakótelepeket aprólékosan megtervezik és évtizedek...
Annyit
Bevándorlásellenesség a bevándorlók országában
A globális kereskedelem fellegvárában Szingapúrban, az itteni viszonyokhoz képest meglepő intenzitással feszül egymásnak a helyi (heartlander) lakosság egy része és...