Kellett egy nap hatásszünet, hogy bármit is tudjak írni a filmről. Mint annyi mást, ezt se ismertem könyvben, de bármilyen is Kazuo Ishiguro könyve, a film nagyon jó lett.

Kábultan jöttem ki a moziból, kicsit nyomottan, mélyen a gondolataimban. Ritka, hogy egy ilyen film bejut a popcorn-os mozikba. A hangulatra rátett, hogy gyakorlatilag hárman voltunk a teremben, mi is csak azért épp erre mentünk be, mert ez volt az egyetlen abban az idősávban, amit angolul adtak.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Láttam pedig aranyban úszni az előzetesét, de gondoltam szerelmes, álmodozós, nekem meg inkább a vicces tetoválós másnaposokhoz lett volna kedvem, de azt csak magyarul adták. Így esik az ember csapdába, pedig az igazán hatásos művészfilmekkel úgy vagyok, mint az ivással. Másnapra megbánom, mert túl mélyre megy.

Azt gondoltam először, attól üt a film, hogy nincs minden az ember szájába adva, de ha végiggondolom az összes intellektuálisan levonható tanulság nagyon is a számba lett adva, az összes mondat elhangzik a filmben.

Donornak születni, élni úgy, hogy egy nap meghalunk, mert valakinek kellenek majd a szerveink…ez tényleg elég csúnya dolog. Ebben a mondatban nagyjából össze is foglaltam a filmet.

De innen már bennem zajlik – egyetlen ugrásra – az a gondolat, hogy velünk is éppen ez történik. És ahogy mi meghalunk az ha lehet még értelmetlenebb hisz még a szerveinkre se foghatjuk, csak üvölthetünk bele, ha nehéz elfogadni, az ezüstösen csillogó útba, hogy miéééért? És minek születtünk meg akkor?

Mit ér a gyerekkori pónizás, az izgatott ajándékválasztás, az első kézmarkolós szerelem, ha a vége az, hogy elmegyünk? És hogy lehet ezt tudomásul venni?

Ez a legmegdöbbentőbb a filmben…az a lefojtott, mosolytalan, szeretet nélküli hangulat. A hangtalan némaság sokszor ordítóbb tud lenni az ordításnál. Láttam régen egy filmet, azt hiszem a görög-török konfliktusról szólt, amiben egy néma tömeg fenyegetve vett körbe majd kasztrált valakit. A lincselések általában hangos őrjöngő aktusok, ehhez képest itt néma csendben zajlott minden, az egyetlen sikoly az áldozaté volt.

Valami hasonló módon néma mindenki a „Ne engedj el!”-ben is, sajnálkozva vagy éppen hűvösen tartva távolságot a donorként nevelt emberektől. Ez a távolság a legdrámaibb az egészben, és ez sem sci-fi, hanem pont az, amit mondjuk fogyatékos emberek élhetnek át. Nem tudom miért, ez a párhuzam sokszor eszembe jutott. Még az intézmény is stimmelt…

Nincs lázadás, én lehet elinnám a májam direkt. Sokan meg is teszik a valóságban, halállal lázadnak az életükért. Legfeljebb remény van. Bárhova görgetem a filmet az a zseniális benne, hogy kipörget a sci-fiből, ez nem egy képregény világ, amibe bemenekülni lehet, hanem az a varázsajtó, amin belépve megérkezel oda, ahol eddig is voltál.

Nagyon szépek a képek, elmondják, hogy van miért élni még ilyen röviden is. Tizenéves koromban, amikor nagyon és reménytelenül szerelmes voltam mindig kizárólag abba, aki szintén szerelmes volt valaki másba, hát ott állt meg a zuhanásom, hogy a naplemente olyan mély, szinte barnás sárgára színezte a házak falát, vagy az arcom. Van a szél, lehet találni hajót a parton, és jó illata van a virágoknak. Ennyi egy élet.