Azt írja Gyurcsány Ferenc, hogy

„nincs olyan parlamenti választási kampány, amit néhány millió forintból ki lehetne fizetni és nincs olyan képviselő, aki ne kérne ilyen-olyan szívességeket az ottani vállalkozóktól, üzletemberektől.„ (index)

Ezt azt hiszem nagyjából mindenki így látja, így tudja, annak ellenére, hogy a papírformaszerű elszámolásokon a pártok mindig „kijönnek” az állami apanázsból.

Érdekesebb ennek a jelenségnek a szintén gyurcsányi interpretációja:

"Ilyen lett a magyar demokrácia, mert a választók nem akarják megfizetni a demokrácia árát, a politikusok meg nem mernek szembenézni ezzel" (index)

Mert a választók nem akarják megfizetni a demokrácia árát……

Elgondolkodtatott engem ez a mondat, ugyanis őszintén érdekelne, mi a demokrácia ára? Az Ablak-Zsiráf idilli valóságában a politikai pártok tulajdonképpen társadalmi szervezetek, közelebb állva a civil szervezetekhez, mint a közigazgatás kereteit adó államhoz. A közösségi gondolkodás és cselekvés tereit jelentik ők, akik különböző értékek és érdekek mentén hálózatot létrehozva programokat alkotnak, melyekben igyekeznek válaszokat találni az ország aktuális problémáira, vagy elindítani azt a soha nem látott fejlődés és prosperitás útján.

Azt hiszem ez a gyengéd értelmezés van Gyurcsány fejében, amikor úgy ítéli meg, a közpénzekből gyakorolt pártfinanszírozással a választók tulajdonképpen megfizetik a demokrácia árát. Gondolom, azokban az előterjesztésekben, amikor a pártfinanszírozás rendszeréről döntenek, szintén ilyen érveket találunk:

Arra kell a pénz, hogy a pártok, mint a közösségi szerepvállalás hiteles tényezői megteremthessék saját társadalmi bázisukat. Székház és országos hálózatként működő pártirodák azért kellenek, mert helyi szinteken ezzel az infrastruktúrával lehet életre kelteni az aktív közéletet, megszólítani és megszólaltatni a lakosságot. Ehhez kell nekik ingatlan, média és postaköltségek, rendezvények költségei, kiadványok, plakátok, szórólapok, fizetett alkalmazottak.

Szép, pezsgő, demokratikus világ ez, hála a politikai pártoknak, de a fránya lakosság nem akarja megfizetni az árát.

Van azonban ennél egy markánsabb értelmezése is a politikai pártoknak. Eszerint a pártok valójában a hatalom megszerzésének és megtartásának eszközei. Olyan professzionális szervezetek, melyek kampányszerűen, 4 évente (vagy időközi választások alkalmával, esetleg népszavazásokkor) lendülnek mozgásba hálózatukat egyáltalán nem közösségi terekként, hanem propagandagépezetként működtetve. Szerintem ez közelebb áll a magyar valósághoz.

Bizonyság lehet erre Gyurcsány egy másik megjegyzése is, miszerint aligha van 7000 embernél több tagja pártjának. Ezek szerint abból a mára sok-sok milliárd forintból, amit az eltelt 20 év alatt pártfinanszírozásra költöttünk ennyi embert sikerült mozgósítani a közéletbe. 7000 embernek kell fenntartani ez impozáns székházat és országszerte állami ingatlanokat adni nekik? Azt hiszem, a szám önmagában mutatja mennyire nem azok a politikai pártok, mint ami a cégérre ki van téve, az előterjesztésekben vagy a fentihez hasonló félmondatokban le van írva.

Szó sincs arról, hogy a politikai pártok a közösség közéleti vállalásainak szinterei lennének. Idiótán beékelt testként állnak ezek az irodák az egyes településeken, és kivétel nélkül minden magyarországi párt esetében a felülről érkezett utasítások helyi végrehajtói, akik végletesen el vannak szakadva akárcsak a szomszéd házban, háztömbben lakóktól. Ha nem így lenne, nem alakulhatna ki olyan helyzet, hogy az eltelt 20 év csúcson látható politikai elitje személy szerint ugyanazokból a személyekből áll.

A magát nevében is egykor demokratikusnak tartó párt elnöke elnök akkor is ha nyer, ha veszít, ha kétszer veszít. Fiatal demokratáink csúnyán koravénre öregedtek a rendszerváltás óta, és nagy lendülettel, súlyos közpénzekből létrehozták azt a rendszert, amit KISZ néven egyszer már ismertük. Bár lehet a helyi jelöltállítás joga talán még ott sem volt ennyire központosítva.

Mondjuk ki, a pártfinanszírozás keretében a politikai pártoknak juttatott pénz egyáltalán nem a demokrácia ára, az a pénz egész másra kerül felhasználásra. Amire tényleg felhasználásra kerül, arra viszont nagyon kevés. Egyre kevesebb, mert az agymosás és a parasztvakítás drága mulatság, ezért rendre szükség van olyan (egyébként törvénytelen, ezáltal rejtegetett) támogatások megszerzésére, melyek összege nagyságrendekkel haladja meg az állami apanázst.

Ettől aztán tulajdonképpen egy vagyoni cenzus jön létre a magyar politikai közéletben, a hivatalos csatornákon csak olyan eszmék, ideológiák tudnak érvényesülni, melyek hatalmas pénzeken artikulálni is tudják magukat. Nem csoda, hogy nálunk egyik politikai szerveződés sem hasonlít eredeti világnézetére. A szocialistáknak vajmi kevés közük van a korszerű szociáldemokráciához, a liberális SZDSZ egyre ijesztőbb alakot öltött a második vonalában lévő ijesztő rózsaszíninges alakjaival, és a FIDESZ az a párt, amelyik csúcsra járatta a pártélet politikai PR gépezetté alakítását. Náluk már világnézet sincs, vagy legalábbis szabadon cserélhető, legfeljebb kilépünk innen, belépünk oda. Pusztán szavazat és bevétel maximalizáló pragmatizmus van, amit Török Gábor profizmusnak tart, én bűncselekménynek. 

Olyan hazug világot teremtettek, amiben nincs olyan szavunk, aminek köze lenne eredeti jelentéséhez. Kádári, sőt még régebbi örökség ez is. Nekünk nagyon kell vigyáznunk arra, nehogy egyszer igazat mondjunk, mert hosszú évtizedek kártyavára omlik össze. Ha van ellenség, hát ez sokkal inkább az, mint az államadósság.