Alig egy hete jogerős ítélet született a Kecskeméti Juhar utcai gyermekvédelmi intézmény vezetője Kimpián Ildikó és vádlottársai perében. Az ítélet értelmében az intézmény korábbi igazgatója egy engedély nélkül létrehozott ún. „dühöngő szobában” tartott és tartatott majd két tucat a gondjaira bízott, komoly viselkedés problémákkal terhelt fiatalt. Ilyen helyiség létrehozására az igazgatónak nem volt jogosultsága, az általa szakmailag elkerülhetetlennek ítélt intézkedés a most már jogerős ítélet szerint a személyi szabadság megsértésének minősült, amit két év felfüggesztett börtönbüntetéssel, jelentős pénzbírsággal és minden olyan foglalkozástól való öt éves eltiltással honorált a bíróság, amelyhez felsőfokú szociális végzettség kell.

Múlt héten Hollandiában voltam egy a témához köthető szakmai rendezvényen, és véletlenül a kezembe akadt egy nagyon hasonló holland történet fejleményeiről szóló cikk. Ha már ott voltam vettem a fáradtságot, hogy összegyűjtöttem az ottani események részleteit, és megkérdeztem a helyi kollégák véleményét. Tulajdonképpen a legjobb helyen jártam, a hasonló esetek kezelésére specializálódott holland szakemberek között találtam olyat, aki az eset kivizsgálásában is szerepet játszott és olyat is, aki éppen az ilyen bonyolult helyzetek, kényszerintézkedések nélküli megoldásával foglakozik.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Szeretném a magyar és a holland történetet párhuzamosan ismertetni. A két eset hasonlóságai és a reakciók, következmények különbözőségei számomra egy nagyon érdekes képet adnak a fogyatékos és mentális problémában érintett emberek helyzetéről, és a velük foglalkozó segítő szakmák viszonyairól.

Mivel mindkét eset felszínre kerülésében különös jelentősége volt a médiának, a történteket elsősorban a média megjelenéseken keresztül ismertetem, kiegészítve azokat saját forrásaimmal és meglátásaimmal. A bejegyzés nem egy objektív kutatás eredménye, az általam ismert újságcikkek és a megintcsak általam megkérdezett szakemberek véleménye alapján készült, az én szubjektív szakmai véleményemmel kiegészítve.

A média

2010. január 22-én tudósított először egy Bács-Kiskun megyei hírportál (www.baon.hu) a kecskeméti gyermekvédelmi intézmény körüli problémákról. Az első cikkek még az intézményen belüli munkaügyi konfliktusokról, kirúgásokról, szakemberek elvándorlásáról szóltak. Azonban pár napon belül már gyermekbántalmazásról, az intézményben illegálisan létrehozott dühöngő szoba kapcsán tett feljelentésről, majd az igazgatónő ellen indított eljárásról szóltak a tudósítások. Az ügy büntetőeljárássá terebélyesedése kapcsán az események meglehetősen nagy országos visszhangot is kaptak, érdemi részletes nyomon követést azonban leginkább a baon.hu hírportálon találunk.

Én három évvel az események kirobbanása után, immár a jogerős ítélet ismeretében dolgoztam fel az történteket, és azt kell mondjam, hogy a hírportál fantasztikus munkát végzett. Ahogy látom, 3-4 szerző a történet kezdetétől egészen a végkifejletig végigkövette az eseményeket, a cikkek többsége nagyon tárgyilagos és részletes, a cikkek letölthető mellékleteként nagyon gyakran elérhetőek a hivatkozott eredeti dokumentumok, nyílt levelek, állásfoglalások, nyilatkozatok. Ennek jelentősége nem elsősorban abban van, hogy az események nagyon jól visszakövethetőek, hanem inkább abban, hogy a hírportál a kezdetektől fogva jelentős szerepet játszott a nyilvánosság biztosításában.

Az internet adta interaktivitás – elsősorban a kommentálási lehetőségek, de a szerkesztőséggel folytatott levelezések és sms üzenetváltások is – egyfajta diszkurzív teret hoztak létre, ahol főleg az esemény kirobbanását követő hónapokban a történések főszereplői közvetlenül megszólalhattak, nem ritkán egymásra reagáltak, és mindezt a teljes nyilvánosság előtt tették. Az újságírók mindent elkövettek, hogy az ügy legapróbb részleteit is feltárják, az egyes fejlemények kapcsán rendre megkérdezték az érintett szereplőket, vagy ha ezt nem tették meg, azok maguk tartották fontosnak, hogy a portál teremtette nyilvánosságon keresztül szólaljanak meg. Véleményem szerint ez nagyon fontos az ügy egésze szempontjából. Végigolvasva az eltelt három év összes cikkét egy nagyon tanulságos kórkép rajzolódik ki.

A cikkek megjelenése nem egyenletes a 3 év során. A 2010. január 22 és február 26 közötti időszakban (tehát bő egy hónapon keresztül) szinte naponta jelentek meg tudosítások, melyeket nem egy esetben több száz kommentár kísért. Ezt követően 2010 május és szeptember között a történet az elindult rendőrségi majd ügyészségi vizsgálat hatására kapott új lendületet, illetve ebben az időszakban a hatóságok meglehetős elzárkózása közepette éppen a hirportál az, ami segített a témát felszínen tartani. Év végére a történet kommunikációs szempontból láthatóan így is kifulladt, a bírósági eljárás szakaszában a korábbi több száz komment helyett sokszor már csak 4-8 hozzászólás érkezett, a másodfokú, jogerős ítélet megszületését 2013 januárjában (3 évvel az események kirobbanása után) már szinte visszhangtalanul fogadta a korábban igen aktív közvélemény. Habár a fejleményekben igazi áttörést a rendőrségi, később ügyszségi és bírósági szakasz jelentett, kommunikációs szempontból egyértelmű, hogy 3 évig nem tartható fenn az intenzív érdeklődés. A lassú jogi eljárás habár véleményem szerint végül részleteiben feltárta az eseményeket, és annak alapján megalapozott döntésre jutott, a kommentárok elemzésekor kiderül, hogy az emberek türelme az ügy kirobbanása után 6-8 hónappal fogyott el, egy ilyen időintervallum alatt vártak volna érdemi fejleményeket.

A hollandiai történet szinte napra pontosan egy évvel később 2011. január 23-án látott napvilágot. Egy evangélikus szervezet dokumentumfilmje váltott ki országos, majd nemzetközi botrányt, melyben egy 18 éves értelmi fogyatékosságal küzdő, súlyos videlkedés problémákat produkáló fiatalember – Brandon van Ingen – pszichiátriai intézményben való kezelését mutatta be, miszerint a fiatalembert egy szobában pórázhoz hasonló, nagyjából másfél méter mozgásteret adó bőrszíjjal a falhoz rögzítették, és társai illetve gondozói jelenlétében (tehát, amikor nem volt egyedül) gyakorlatilag három éve így tartották.

Érdemes megfigyelni, hogy a holland eset a helyi médiamegjelenések után szinte azonnal lejött a CNN-en és a BBC hollandiával foglalkozó riportjai között is, míg az itthon szintén nagy média nyilvánosságot kapott kecskeméti dühöngőszoba semmiféle nemzetközi nyilvánosságot nem kapott. Én élek a gyanúperrel, hogy ez leginkább annak köszönhető, hogy egy Hollandiából meglepő ilyet hallani, azonban Magyarországtól (és általában a kelet-európai fogyatékosügytől) nagyjából ezt várja az ember, tehát az eseményeknek hírértéke tulajdonképpen nincs. 

Szembeötlő, hogy a holland tudósítások főszereplője egyértelműen a brutális bánásmódot elszenvedő fiatalember Brandon van Ingen, míg a magyar tudósítások főszereplője mindvégig Kimpián Ildikó a kecskeméti műintézmény igazgatónője. A hazai és a holland tudósítások e tekintetben szinte az inverzei egymásnak.

A magyar sajtómegjelenésekben egyetlen a dühöngő szobába zárt fiatal és gyermek neve nem hangzik el, utalás van arra az egyik cikkben, hogy ez a jogaik védelme érdekében így van rendjén. Azonban ennek a megjelenítésmódnak az egyik következménye, hogy a történetek igazi főszereplői, a bántalmazást elszenvedő gyermekek és fiatalok mindvégig egy arctalan, karakter és történet nélküli massza maradnak. A fogyatékos ember, az állami gondozott fiatal, a viselkedésproblémás autista, mint átfogó, személytelen fogalmak repkednek, a legtöbb információ, amit megtudunk, hogy hány, hány éves és milyen nemű lakók szenvedték el a személyzet intézkedéseit, de arcot, hangot, a saját narratíva kialakításának a lehetőségét egyik érintett sem kapja meg. A holland tudósításokban rendre megszólal maga az érintett, interjút ad, stúdió-beszélgetésen vesz részt az édesanyja, és az általam látott videóbejátszásokban nem egyszer látni artikulálatlanul kapálódzó, majd egy másik képen az előbb még összekarmolt édesanyja ölében fekvő fiatalt. A holland történet ettől sokkal személyesebb. A média tudósítások nyelvezetén, léptékein és fogalmi készletén nagyon pontosan átjön a két ország közötti azon szemléletkülönbség, hogy a holland ellátórendszer – láthatóan nem kudarcok nélkül – de alapvetően élethelyzeteket old meg, azokra egyenként keres megoldást, míg mi elvont rendszereket működtetünk, melyek vonatkoztatási pontjai elsősorban a szabályozás, az igazgatás, az ezek mentén kialakuló hatalmi és függelmi viszonyok jelentik.

Nem véletlen, hogy a magyar történet az igazgatónő elleni jogi eljárásban bontakozik ki, mely egy elmarasztaló ítélettel ér véget, miközben vajmi keveset tudunk a továbbra is intézményben élő gyermekek és fiatalok további sorsáról. A holland történet Brandon kiszabadulásával, az ő sorsának megoldódása mentén kerül kifejtésre, és habár számos szakember sikertelennek ítéli meg az ottani botrány eredményeképpen ígért, illetve bevezetett intézkedéseket, a kommunikáció mindvégig arról zajlik, hogy hány ilyen eset van, és annak milyen lehetséges megoldásai vannak Hollandiában. Ez a tény egyébként nem feltétlenül pozitív a hollandokra nézve, az ottani pszichiátriai intézmény dolgozói – a nemzetközi felháborodás ellenére – gyakorlatilag következmények nélkül megúszták tetteiket, a magyar történet jogerős elmarasztaló ítélettel, és a szociális szakmában való munkavégzésre szerintem alkalmatlan igazgatónő szakmától való eltiltásával ért véget. Sok holland kolléga örült volna egy hasonló kimenetelnek.

A szakma

Mind Hollandiában, mind Magyarországon első körben szakmai vizsgálat keretében kerültek a történtek feldolgozásra. Hollandiában a szakmai vizsgálat hivatalos része már a dokumentumfilm napvilágra kerülése előtt lezajlott, ott érvényes engedéllyel alkalmazták a később mégis megengedhetetlennek ítélt pórázon tartást. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a holland jogi környezetben elfogadható beavatkozást a szakmai és szélesebb közvélemény értékítélete írta felül, amint a történtek napvilágot láttak. Magyarán szólva a szemlélet meghaladta a jogi normákat. Sok megszólaló szakember szerint ez a probléma egyik magja is egyben. Hollandia a mai napig nem ratifikálta az ENSZ Fogyatékosügyi Egyezményét, és habár jelentős eredményeket tudnak felmutatni a közösségbe integrált, emberi viszonyokat teremtő családias szolgáltatások és a komplex problémák alternatív kezelései terén, az országban – hozzánk hasonlóan – máig tovább él egy olyan intézményi kultúra, ami rendre kitermeli magából a hasonló botrányokat. Ennek számunkra talán ott is van jelentősége, hogy Kimpián Ildikó a pere során nem egyszer hivatkozott arra, hogy az általa kialakított dühöngő szobát nyugat-európai szakmai látogatásai inspirálták, ami akár igaz is lehet, hiszen láthatjuk, ez a fajta bánásmód és megközelítés egyáltalán nem kizárólag kelet-európai jelenség. Igaza mégis úgy nincs az igazgatónőnek, és ezt a bíróság ítéletében szerintem helyesen érvényesítette, hogy akár itthon is nyúlhatott volna olyan példákhoz és gyakorlatokhoz, melyek megfelelő eligazodást adtak volna.

Hollandiában széles körű szakmai vita alakult ki a kérdésben. A szakemberek jó részét igazából sokkolták az események, érdekes módon én sem az intézmény oldaláról, sem más szakemberektől nem hallottam, olvastam véleményt, ami védelmébe vette volna az eljárásmódot. Egy sajátos kommunikáció figyelhető meg a miénknél sokkal szakmaibb államtitkár megnyilvánulásaiban, aki személyesen sokkolónak tartotta a történteket és egyszerre jogszerűnek.

Deputy Health Minister Marlies Veldhuijzen van Zanten, who has ultimate responsibility for Brandon and who used to practise as a doctor specialising in chronically ill patients, was emotional:

“Nobody wants this. Not for Brandon, not for his mother, not for anyone”.

She said that tying people up cannot be the norm, that better solutions had to be sought out.

The next day, she visited Brandon. Afterwards, she said the care home had not made any mistakes and not breached any rules. “It’s still the case that people sometimes have to be protected from themselves.” (forrás)

Nem ilyen megengedőek a holland jogvédő szervezetek és a témában jártas szakértők, akik szerint komoly gond van a szabályozással és azzal, hogy a holland kormány továbbra is számos nagy intézményt finanszíroz, miközben ezek az intézmények rendre kudarcot vallanak. Két évvel az események után, egy interjúban több megkérdezett szakértő is úgy nyilatkozott, hogy érdemi változás tulajdonképpen nem történt. Brandon helyzete megoldódni látszik, azonban semmilyen garancia nincs arra, hogy hasonló dolgok ne történhessenek meg egy intézményben. Megtörténnek.

Fontos talán, hogy én hosszú stúdióbeszélgetéseket, nagyon sok dokumentumfilmet és a szélesebb közvéleménynek szánt szakmai megszólalást találtam a holland ügy kapcsán. A szakmai szint tehát társadalmasításra került, a kérdésről szóló viták nem feltétlenül botrányos, hanem a megoldás felé mutató része is nagy nyilvánosságot kapott.

A magyar történet professzionális szálai ugyanakkor számomra kétségbe ejtőek. Először itt is szakmai, illetve részben politikai, fenntartói vizsgálat zajlott. Azt kell mondjam, hogy egy igazi kutyakomédia tanúi lehettünk. A történteket megíró újságírók – szerintem nagyon helyesen – vették a fáradtságot és feltárták milyen szakmai szerveknek kellett volna felfigyelniük a Juhar utcai intézményben zajló dolgokra. Miközben lehetett tudni, hogy az új igazgató regnálása alatt számos feszültség terheli az intézményt, hatalmas a fluktuáció, folyamatosak a munkaügyi perek, a szakhatóságok a következő megállapításra jutottak:

Gyermekjogi képviselő:

„Utoljára jó egy hete jártam kint személyesen a Juhar utcai speciális iskolában. A dühöngőszobáról nekem természetesen nem volt tudomásom, és az utóbbi fél évben egyéni panasz sem érkezett hozzám sem a gondozottak sem a nevelők részéről. Gyermekbántalmazási ügyben ugyan 2009 nyarán, a szabadságom ideje alatt kaptam egy névtelen e-mailt, akkor a hivatalos útnak megfelelően intézkedtem, és jeleztem a panaszt az intézmény igazgatónőjének, Kimpián Ildikónak.” (baon.hu)

Jegyző:

„Makula Zsolt, Juhar utcán dolgozó közcélú munkás pár héttel ezelőtt a kecskeméti jegyzőhöz juttatta el feljegyzését, miszerint tudomása van egy, az iskolában történt gyermekbántalmazási esetről, és kéri annak kivizsgálását. Makula Zsolt levelét a jegyző asszony a Kecskeméti Gyámhivatalhoz továbbította.” (baon.hu)

Gyámhivatal:

            „A gyámhivataltól azt az információt kaptuk: személyesen meghallgatták Makula Zsoltot, majd panaszos levelét, és ügyét a fenntartóhoz továbbították.” (baon.hu)

Nem a kérdéses levél hatására, hanem az időközben kirobbant botrány következtében a fenntartó megyei önkormányzat belső vizsgálatot folytatott. Bagó Zoltán a vizsgáló bizottság elnöke, a megyei közgyűlés alelnöke 2010 februárjában a TV2 Mokka című műsorában így nyilatkozott:

Fenntartó

„Felháborító az a hajtóvadászat, ami az intézmény és intézmény vezetője ellen folyik. A 2007-ben kinevezett igazgat asszonynak már olyan feladatai voltak, illetve a fenntartónak olyan elvárásai voltak vele szemben, hogy számolja fel a szakmai anomáliákat. Ezeket úgy oldotta meg, hogy nagyon magas szintre szervezte a szakmai munkát. Olyan magasra, hogy szinte már referencia intézményként emlegetik az iskolát…a belső vizsgálat egyértelműen megállapította, hogy a létszámleépítésekből fakadóan elküldött embereknek a bosszúja, illetve a lejárató kampánya áll ezen híresztelések mögött.”

Láthatjuk tehát, hogy a hazai szociális igazgatás jelentős aparátust működtet a szociális szolgáltatásokat igénybevevők jogainak biztosítására, a visszaélések megelőzésére, vagy ha megtörténtek, azok feltárására és szankcionálására. A fenti eredménnyel. A drága pénzen fenntartott és jogilag alul felül kistafírungozott szakhatóságok, gyakorlatilag egy hosszú láncon egymással leveleznek, majd visszautalják a bántalmazónak a feltárást. Az igazi bullshit generátor azonban a politikai szint belépésével lép működésbe, itt nagyüzemben indul el az a fospumpa, ami ennek az egész országnak a látlelete.

A kecskeméti történet igazi tanulsága az az arroganciával fűszerezett impotencia, ahogy az arra hivatott szakhatóságok képtelenek voltak bármilyen módon is kezelni a helyzetet. Sőt ennél a helyzet valójában sokkal rosszabb, nem hogy kezelésről nincs szó, hanem a probléma felismeréséről sem. Meggyőződésem, hogy a történet szereplői (beleértve az igazgatónőt és a megyei potentátokat) egyszerűen még az ítélet jogerőre emelkedése után sem fogták fel mi is történt valójában. Ez egyértelműen kiderül az intézmény igazgatójának nyilatkozatából illetve az első fokú ítélet utáni fellebbezéséből. A hölgy a mai napig a tanulás és a belátás legkisebb jelét sem mutatja. Én csak remélni tudom, hogy ámokfutásának a bírósági ítélet véget vet.

– Nem tudom elfogadni az ítéletet, nem követtünk el bűncselekményt – jelentette ki Kimpián Ildikó, és felmentésért fellebbezett, bűncselekmény hiányára hivatkozva. (baon.hu)

Abban a világban, amiben ők élnek a bántalmazás és az általuk alkalmazott eljárásmód egyszerűen értelmezhetetlen. Ha elolvassuk a baon.hu cikkeit a kezdetektől, egy igazi móriczi történet kerekedik ki erős kaffkai beütésekkel. A helyi potentátok által hatalomba helyezett über-arrogáns ámde kellően felkészületlen igazgatónő, aki a hazai szociális szféra folklórjának példaértékű megtestesítője. Van itt minden. A Subba blog gyűjtéseinek színvonalát idéző sms üzenetek, hisztérikus fenyegetőzések és szópárbajok a tárgyaláson.  És habár sokan meg fognak szólni ezért, mert méltánytalanul megbántok ezzel a kijelentéssel embereket, akik nem ezen a szinten űzik a segítő hivatást, de nem tudom azt mondani, hogy ez a színvonal ne lenne jellemző a szakmánkra. Ideje szembenézni magunkkal.

A fenntartó megnyilatkozásai (és egyértelmű baklövései) kapcsán érzékletes képet kapunk megint csak annak a folklórjáról, ahogy ez a hazai intézményvezető réteg egy szinte megbonthatatlan szövetséget hoz létre a fenntartó helyi és megyei önkormányzatok (az új rendszerben majd járási, kormányhivatali vagy központi fenntartók) képviselőivel. Ez egy olyan zárt kör, aminek világképén, szemléletén, életvitelén, vezetői és kommunikációs stílusán, etikai alapvetésein alig-alig lehet fogást találni. Ebben a körben a szociális intézményvezetői pozíciók hitbizományban kerülnek kiosztásra, egy nagy bentlakásos intézmény vezetője gyakorlatilag élet-halál ura, tekintet nélkül bármiféle teljesítményre. Békeidőben éves beszámolók formájában egy-egy bizottsági ülésen elrendezik az elrendezni valókat. Két ülés között hármasban, kettesben alpolgármester úrral, megyei közgyűlés alelnök úrral el nem felejtve a neve napok megünneplését, megbeszélnek pályázatokat, fejlesztéseket, csinosítgatást, és beszerzéseket. Valódi komoly munka folyik, az igazgatónő igazán lelkiismeretesen építgeti birodalmát, gazdagszik a megye, nő a birtok. Húzzunk fel még egy szintet 160 millió norvég alap pénzből. Igaz a világ 40 éve ellentétes irányba megy, de nekünk erről egyrészt fogalmunk sincs, másrészt érdekünk sem fűződik hozzá, hiszen mi nem eredményes ellátást, hanem minél nagyobb latifundiumot akarunk. 

Ez a hazai szociális igazgatás igazi vonatkoztatási pontja. Értékelhető és számon kért rehabilitációs, szakmai indikátorok hiányában minden további nélkül lehet magas szintre emelt szakmai munkáról, referencia intézményről beszélni annak előestéjén is, hogy majdhogynem bilincsben viszik el a kolléganőt. Aztán amikor nyilvánvalóvá válik a fiaskó, akkor már csak azt elkeserítőbb nézni, hogyan próbálja kivakarni magát a valós viszonyokat addig tulajdonképpen leszaró helyi politikai elit.

A holland történetben bár láttuk, hogy az államtitkár meglehetősen ellentmondásosan nyilatkozott, a botrány másnapján személyesen kereste fel a fiatalembert, és legalább az az intelligenciája megvolt, hogy kamerába nem mondta a nettó hülyeséget. Amint a történtek nyilvánosságot kaptak, azonnal tudta hova kell pozicionálnia magát. Megvalósítani aztán vajmi keveset valósított meg ígéreteiből, ám ez legyen az én holland kollégáim gondja. Itthon ezen a pályán nagyságrendekkel hátrébbről indulunk. Amint bekapcsolódik ez az önkormányzati, megyei önkormányzati szint, az alapvetően szakmai kérdésből két perc alatt MSZP-FIDESZ konfliktus lesz, a szavak elválnak eredeti jelentésüktől és a kecskeméti ügy kezdetétől a végéig egy teljesen hasznavehetetlen a fejlemények szempontjából kétségbeejtő kimenetelű bullshit generátor kapcsol be, ami kiragad bennünket a fizikai valóság és a józan ésszel befogható cselekvés mezőiből. 

Mellékszál a magyar történetben, de jól érzékelteti a tanulásra való képtelenséget, hogy annyi botrány után a megyei önkormányzat ugyanabban a stílusban nyomta végig a kérdéses intézmény összevonását egy másikkal, mintha mi sem történt volna, mintha nem robbantották volna szét teljesen az intézmény kereteit a hihetetlen belső feszültségek, és a hatalom nélküliségnek az a megélése, ami az egész történetet végigkíséri.

Én azonban szeretném a szakmai szálnak egy másik elemére is rátolni a nagyítót. Többször elhangzik az érvelésben, hogy a visszaélések egyik oka a szakképzett személyzet lecserélése közcélú munkásokra, a hozzá nem értés, felkészületlenség. Ez valószínűleg így is van, azonban nekem igencsak szemet szúrt, hogy a történet két kirobbantója véletlenül éppen ebből a körből került ki. A fentebb idézet Makula Zsolt közcélú munkás mellett egy korábban elbocsátott stábtag férje, a detonátor néven a beon.hu cikkeit aktívan kommentáló Domokos Győző tárta az eseményeket a nyilvánosság elé. Ez a holland történetre is igaz. Habár látunk szakembert, aki a felkavart vihar közepette arról nyilatkozik ő már nem tudott tovább asszisztálni Brandon pórázon tartásához, az ügyet mégsem ő robbantotta ki (pedig három éve volt rá) hanem egy külsős dokumentum stáb. Magyarországon a jól képzett gyógypedagógusok, szociális szakemberek rendre összekülönböztek ugyan az igazgatónővel, többen munkaügyi perbe is keveredtek vele, valójában azonban egy képzettség nélküli közcélú munkást és egy férjet kellett megvárni azzal, hogy felszínre kerüljön mi is történik az intézményben. Nem véletlen, hogy az igazgatónő számos kollégája a vádlottak padján találta magát, sőt, volt olyan munkatársnő, akit az ügyész figyelmeztetett az eljárás során arra, hogy nem köteles olyan tanúvallomást tenni, amivel gyakorlatilag ő is a vádlottak padjára pörgeti magát. Visszatérő eleme az érvelésnek az is, hogy ezek a magasan képzett szakemberek (Kimpián Ildikó stábjának tagjai) nem voltak tudatában annak, hogy egy ilyen dühöngő szoba kialakítása illegális. 

Én nem tudok emellett elmenni, szerintem a kecskeméti ügy igazi tanulsága az, hogy végtelenül mély válságban van a magát segítőnek definiáló szociális szakma Magyarországon. És én egyelőre sajnos nem látom a tanulás, a fejlődés jeleit. Sokat segített a kommunikáció, a nyilvánosság ebben az ügyben, de a leszámoláson kívül, sajnos nem látom a tanulást, a tanulság megdolgozását a történetben, így pedig a büntetésnek sincs sok értelme. Nagyon egyetértek ugyanakkor az ítélet azon részével, ami eltiltja a szakmától az annak gyakorlására láthatóan alkalmatlan személyiségű embert, a baj az, hogy a szakmának erre saját mechanizmusa nincs, az ügyészség és a bíróság – számomra egyébként meglepő – határozottsága kellett ahhoz, hogy érdemben történjen valami.