Öt évvel az utolsó epizód vetítése után jutottam oda, hogy megnézzem A drót című sorozatot. Sokan ajánlották korábban, elsősorban azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon reális, igazi szociológiai mélységű TV-sorozat. Most, hogy egyben megnéztem mind az öt epizódját, csak csatlakozni tudok ehhez a véleményhez. Ez egy tényleg nagyon eltalált sorozat. Úgy van mélysége, hogy még mindig szórakoztató is. 

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Egy amerikai város Baltimore rendőrségi nyomozását követhetjük végig öt éven keresztül. A film azonban nem egy szokványos zsaru sorozat. Váltakozva látjuk a történéseket a drogkereskedők és vásárlók, a lakosság, a helyi média, vagy a helyi és országos politika szemszögéből. 

A forgatókönyv egy baltimore-i újság korábbi rendőrségi riportere David Simon, és egy volt szintén helyi gyilkossági nyomozó Ed Burns valódi élményein, tapasztalatain alapul. Baltimore nem egy választott helyszín, ezek az emberek valóban itt éltek és dolgoztak, a filmsorozat pedig a valódi Baltimore-ban, felismerhető karakterekkel készült. A filmet a kritikusos többsége hyper-realisztikusnak ítélte. A szerintem legjobban sikerült 4. évadról 2006-ban a Washington Post közölt egy írást, amiben az újságíró hasonló környéken élő afro-amerikai fiatalok véleményét gyűjtötte össze a megjelenített karakterekről.

A vélemények többsége olyan hitelesnek tartotta a film ábrázolását, hogy személyes ismerőseikre, tipikus élethelyzetekre és konfliktusokra ismertek rá, egy baltimore-i fiatalember egyenesen úgy nyilatkozott, hogy arra gyanakodott, David Simons nem iskolai jelenetet forgatott, hanem rejtett kamerás felvételt csinált egy igazai külvárosi iskolában.

Engem személy szerint a segítő vonal érdekelt leginkább a filmben. Célzottan azért néztem meg zsinórban mind az öt évadot, mert kíváncsi voltam miképpen ábrázolja egyrészt a hivatásos segítő szakembereket a film, másrészt mit mond nekünk a kitörési pontokról, milyen módon lehet megszabadulni (ha meg lehet egyáltalán) a szegénység, a bűnözés és az erőszak hálójából.

A hivatásos segítő szakemberek vonatkozásában eléggé lesújtó képet nyújt a film.

Miközben a sorozat másról sem szól, mint veszélyeztetett gyerekekről és fiatalokról, a gyermekvédelmi rendszer első megjelenési formája egy nevelőintézet, ahonnan az egyik jobb sorsra érdemes szereplő egész egyszerűen meglép. A nevelőintézetek a filmben nem segítő szolgáltatásként vagy valamilyen védelmet nyújtó helyként kerülnek ábrázolásra, hanem még a börtönnél is rosszabb helyekként, ahol bántalmazásnak, szexuális visszaéléseknek és egy kegyetlen hierarchiának vannak kiszolgáltatva a bekerülők. A különféle ifjúságvédelmi programokban való részvétel bírósági színjáték keretében válik senki által komolyan nem vett cinikus játszmává, amiben az alapból kapucnis felsőben járkáló kiskorú drogkereskedők ügyvédeik által öltönybe vedlenek, és a bíró azzal az arckifejezéssel nyomja rá a pecsétet a részvételt elrendelő határozatra, amiből kiderül ő mennyi esélyt ad ennek az egésznek. Van ez a cicafinom gyermek- és ifjúságvédelmi rendszer, amiben a jó útra terelés professzionális módszereit láthatóan mindössze arra használják, hogy a részvételt megígérve minél hamarabb szabaduljanak a büntetés jelentette fenyegetés alól. Hasonló mondható el, a filmben szintén megjelenített drog rehabilitációs programokról is. 

A gyermekvédelmi hatóságok az öt évadot megélt sorozaton belül egyetlen alkalommal sem jelennek meg mint hasznavehető forrásai a segítségnek. Valójában mindvégig komoly fenyegetést jelentenek a szereplők számára. Az egyik szépen ábrázolt tragikus vonala a filmnek, amikor az egyik szereplő, aki korábban szexuális bántalmazás áldozatává vált saját családjában, csak úgy tudott megszabadulni börtönből visszatérő bántalmazójától, hogy a gengszterekhez csapódva, immár az ő védencükként, bérgyilkosok végeztek nevelőapjával. Pedig pár epizóddal korábban felmerült a gyámügy értesítése is, ám erről nagyon hamar lebeszélték társai.

Kiválóan teljesített a gyámügy akkor is, amikor egy menedéket kereső autótolvaj fiatalt éppen a benne a kitörés, kiemelkedés lehetőségét látó rendőr vette volna magához. Azonban erre az Amerikában is igen sokakat jól eltartó szociális igazgatás nem adott lehetőséget. Ment hát nevelőotthonba, hogy elsőosztályú gengszter legyen belőle.

Hasonló színben jeleníti meg a film a büntetés végrehajtást elhagyók ún. pártfogó szolgáltatását, vagy a szociális iroda ügyintézéseit. Ezekben mindenféle történik, de azt nem mondhatnánk, hogy bárkinek is pártját fogják. Arrogáns, nem-törődöm szereplők, elsősorban hatóságként, sokkal inkább a büntetés végrehajtás részeként mint valamiféle segítség forrásaként jelennek meg a filmben. Sajnos nem tudom azt mondani, hogy hál’ istennek mifelénk nem így van.

Még az egyébként sikeres iskolai speciális program keretében is számos finom, ám félreérthetetlen kritikával találkozhatunk. A program a helyi egyetem szociális munkás képzéséről érkezik, akik egy pályázatot nyertek erre. Azonban percek alatt kiderül, hogy teóriáik és tanulmányokból szedett előfeltevéseik több tekintetben hibásnak bizonyultak és klinikai diagnózisaikkal nem sokra mentek a kapcsolatteremtés során. Itt is nagyon ügyesen mutatják be az akadémikus és klinikai világ távolságát attól a valóságtól, amit az a világ vizsgálni, ne adj isten alakítani szeretne. 

A sorozat tele van ezekkel a finom, valós helyzeteken alapuló utalásokkal. Nekem végig az volt az érzésem, hogy ezek nem egy krimi forgatókönyvét írták meg, hanem személyes tapasztalataikból összeszedték a rendőrség, az oktatás és a szociális ellátás gubancait, majd ezeket igen kreatívan belehelyezték egy összefüggő történetbe.

A szociális ellátórendszerről szóló kritikákra lehet azt mondani, hogy az David Simon (egy rendőrségi tudósító) személyes véleménye. Én azonban inkább a tükörrel való szembenézést javasolnám. Még egy kontinensnyi távolságból is, számomra is, magyarországi viszonyainkra is értelmezhetőek azok az alapproblémák, amik ezeknek a rendszereknek (oktatás, szociális ellátás, bűnüldözés) kudarcait mutatják.

Ráadásul David Simon és Ed Burns nem csak a kritikus oldalt mutatja meg. Nem húznak romantikus, rózsaszín burkot sem a gengszterlét sem pedig az azt felszámolni hivatott rendszerek fölé, azonban igyekeznek megmutatni az általuk feltárt lehetséges kitörési pontokat is.

Ezek közül mindössze egyetlen kapcsolódik a hivatásos segítő szakemberekhez. A szociális munka tanszék által életre hívott speciális iskolai program, miután sikerült az akadémikus világ és a földszagú élet közötti szakadékot áthidalni egy igen sikeres programnak bizonyult. A megoldás engem több elemében is emlékeztetett a méltán híres Harlem Children’s Zone kezdeményezésre, ahol egész fiatalon elkezdenek ezeknek a problémás környékeknek a gyerekeivel foglalkozni. Céljuk az, hogy a gettóból egész az egyetemig juttassák el a többség által reménytelennek tartott környékek gyerekeit. A program keretében tavaly érettségizett az első évfolyam, az erről szóló rövid beszámolót idemásoltam:

Nagyon érdekes jelenete a filmnek, amikor egy helyi rendőri vezető döntése alapján bizonyos körzetekben gyakorlatilag legalizálják a drogkereskedelmet. Kitörés, kiemelkedés ettől még nem lett, azonban látványosan csökkentek egyrészt az erőszakos bűncselekmények, városrészek váltak ismét élhetővé és keretek közé szorított drogozás helyszínein értelmet nyertek az olyan elsősorban ártalomcsökkentő programok, mint a tűcsere, vagy a megint csak legfiatalabbakat megcélzó prevenciós programok. 

Öt éven keresztül követve a különböző karakterek történetét a film készítői azt mutatják be számunkra, hogy a segítség, a kiemelkedés esélye egész máshonnan jön, mint ahonnan hivatalosan várnánk. 

Számomra kiáltó ellentmondás van abban, hogy az alkohol- vagy drogproblémák kezelésében a ma ismert leginkább hatékony megoldások nem a drága pénzen képzett szakemberektől és rehabilitációs intézményekből származnak, hanem az érintettek olyan önsegítő mozgalmaiból, mint az Anonim Alkolohisták klubjai, vagy ennek drogos megfelelői. Hogy mikor jön el a nap, amikor az erről szóló – szerintem megkerülhetetlen – következtetéseket levonjuk, azt nem tudom. 

Minden a filmben működőképesnek bizonyult kiemelkedési lehetőség személyes találkozásokon vagy kis közösségeken alapult. A korábban 14 évet ült box edző, az őt támogató egyház (ami a filmben egy valódi közösségen alapuló gyülekezet és nem állami megrendelésekkel kitömött „gigaszeretetszolgálat”), a gengszter világból menekülni akaró tizenévest befogadó család. 

Nem azt mondják a film készítői, hogy nincs értelme a professzionális segítő programoknak. Viszont az üzenetük az, hogy ezek akkor kezdenek el működni, amikor a tevékenység problémák megoldását és nem protokollok, tanrendek és jogszabályok követését célozza. Egy holland kollégám hasonló következtetésre jutva mindig megjegyzi: „Ez olyan nyilvánvaló, és magától értetődő, már csak azt nem értem miért nem csináljuk?