Mióta Észtországban dolgozom teljesen új munkastílust kellett megtanulnom. Számos markáns vonása van annak, ahogy az észtek a munkához állnak és ez sok tekintetben különbözik attól, amit én több mint 20 év alatt Magyarországon megszoktam.

Az apróbb különbségek abból állnak, hogy az észtek nem késnek és nem is tolerálják a késést. A minap egy kollégám születésnapi ünnepségére voltam meghívva, ami gondoltam nem olyan kötött idő, és a délután 4 órai kezdés helyett (rám egyébként jellemző módon) 4:15-kor jelentem meg. Már kb. lemaradtam mindenről, mindenki átadta az ajándékát, nagyban pezsgőztek és egyáltalán nem elnéző mosollyal konstatálták, hogy elkéstem. Nem mondanak semmit, mert sose mondanak semmit. De már tudom olvasni a csendet.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A késés talán azért is nagy bűn errefelé, mert itt nincs „small talk”, de olyannyira nincs, hogy nincs és kész. Egy team azzal kezdődik, hogy a kezdőipőpont előtt mindenki az asztalhoz ül, nyitogatják a laptopjaikat, esetleg csendben teát, kávét csinálnak maguknak, de kezdésre mindenki ott ül, és a főnök pontban egészkor egy hosszú í-re nyújtott „Ni” megjegyzéssel (ez az észtben kb. azt jelenti „nos”) nekivág az első napirendi pontnak.

A small talk szünetekben sem jellemző, nekem majd két év után is van olyan kollégám, akinek nem tudtam megjegyezni a nevét. Mivel nagyon kevesen dohányoznak az a cigis, kávés elvonulás sem jellemző, és órákig dolgoznak egyhuzamban anélkül, hogy cigi vagy bármi ürügyén kimennének. A munkamánia nagyon jellemző, teljesen természetes, hogy hétvégére van megbeszélés szervezve, simán felhívnak, e-mailt írnak, de nem egy embertől rendszeresen hajnali 1:30-as dátummal kapok e-maileket. Egyetlen tabu van, az itteni nyári napéjegyenlőséget követő pár hét, ami itt a rövid nyarat jelenti. Akkor viszont elérni nem lehet senkit, bármilyen vészhelyzet van, a munka nem létezik.

Ennél valamelyest komolyabb jelenség, hogy az észtek jellemzően nem csalnak. Nincs előre, vagy utólag, vagy más által előre vagy utólag aláírt jelenléti ív, nincs pályázat nélküli pénzosztogatás, baráti munkaerőfelvétel. Hasonló rigid és számomra sokszor görcsös ragaszkodást tapasztaltam a finneknél is a szabályokhoz. Szégyenteljesen égő, ha valaki ilyesmivel áll elő. Az elkent bratyizós stílust sem szeretik, az összekacsintós „tudjátok, hogy megy ez”, meg a „megoldjuk okosba” típusú kavarást, és amikor valaki nem csinálja meg a munkáját, akkor fagyos csönd a reakció, amit nem lehet feloldani azzal, hogy felsorolunk négy kifogást, de amúgy „szeretjük egymást gyerekek”.

Nagyon sok cserehallgató vagy külföldi kollégák, amikor Észtországba látogatnak és alkalmuk van az észtekkel kapcsolatba kerülni (nem egyszerű), akkor pár napon belül szinte menetrendszerűen hallom, hogy „Te, ez egyszerűen nem igaz, hogy ezek milyen fapofák.” Lehet ettől tényleg szenvedni nagyon, de azt kell mondjam, hogy dolgozni nagyon jó az észtekkel, mert a munka tényleg a munkáról szól. Hatékonyan és nagyon sokat dolgoznak, a ránk sokkal jobban jellemző érzelmi kitörések nélkül.

Ez azonban csak az alaphangulat van néhány olyan jelenség, amit ezeknél sokkal fontosabbnak tartok és, amiről igazából írni szeretnék. Ez pedig a tudás, a szakértelem státusza az országban. Egy ideje olyan környezetben dolgozom, ahol a saját szakterületemhez képest egészen más szakemberekkel is együtt kell dolgoznom és habár ez nem ismeretlen számomra, itt valahogy sokkal gördülékenyebben megy az ilyesmi.

Észtországban a tudás alaptulajdonsága a megosztás, a hozzáférhetőség, nálunk azonban a szakértelem szinte minden területen kirekesztő és rengeteg energia megy el arra, hogy a szakértők ún. tudásától távol tartsanak mindenki mást. Ennek egyik legalapvetőbb eszköze a nyelv, amit beszélnek, vagy az a mód, hogy egy-egy szakma új belépőihez viszonyul annak elitje.

Az tűnt fel először, hogy itt huszonéves emberek teljes magabiztossággal szólhatnak hozzá témákhoz. Számtalanszor jártam minisztériumokban, vagy szakmai találkozókon, ahol egyetemisták is jöttek velem, és az ő szerepük itt sosem korlátozódott egy táskahordó inas szerepére, akár konfrontálódtak is elismert szakemberekkel egy beszélgetésben. Tavaly nyáron (tegyük hozzá azért az itt is uborkaszezon a sajtóban) az országos napilapban több egyetemista szakdolgozatáról is jelentek meg hírek, egy-egy olyan témában ami közérdeklődésre tart számot. Mindez azért volt furcsa számomra, mert teljesen más leosztáshoz szoktam Magyarországon a „hozzászólási jog” vagy mondjuk a publicisztikák területén. A blogoszféra sokat oldott ezen, de azért még ma is két kezünkön meg tudjuk számolni, hogy országos napilapokban, vagy valamelyik közéleti kérdésekkel foglalkozó TV csatornában hány ember forog vendégként, szakértőként, publicistaként és sokszor az az érzésem, hogy ebben váltás legfeljebb kihalálos alapon lehet.

,

Magyarországon a tudás, a szaktudás, és az ennek mentén megteremtett szakértő státusza valamint az ehhez kapcsolható funkciók egyfajta hitbizományként működnek, és ez különösen erős értelmiségi körökben. Egy szakma az kb.12 telefonszám, ha azt körbehívod gyakorlatilag megkérdeztél mindenkit, aki megszólalhat. Mindenki más legfeljebb csinálja, de biztosan nem képviselheti az adott szakmát. Engem ma már kifejezetten irritál ez, igazi jellegzetes tünetnek tartom, hogy iskolák, intézmények, kutatóműhelyek bennfentes körökben nem is nevük és funkciójuk mentén hanem jellemzően 20-25 éve ottlévő vezetőjük neve mentén (szigorúan családnév és becézett keresztnév formájában pl: Horváth Misiék) vannak nyilvántartva. Ezekbe a körökbe szinte lehetetlen a bekerülés, nagyon sokan érezhetik magukat nagyon távol attól a pozíciótól, amiben mernének magabiztosan és akár nyilvánosan megszólalni az ilyenformán levédjegyzett témákban.

Az észtek tudását és szakértelemhez való viszonyát nem járja át egy ilyen merev hierarchizáló rendszer. Fontos szerepe van itt is a végzettségnek, állásokat betölteni papír nélkül nem lehet, de mégis több értelme van akár egymástól távol álló dolgokat tanulni itt, mert egy ügyes portfolióval nagyon felértékelődik az ember egy konkrét problémán dolgozó csapatban. A világ nincs értelemszerűen mérnökökre, programozókra bölcsészekre, művészi hajlamú dizájnerekre és társadalomtudósokra osztva, egyáltalán nem furcsa ha egy szociális munkás tudja mi az a html kódolás, vagy ha egy nálunk elvont művészléleknek tekintett (és lenézett) kreatív arc képes egy CANVAS modellben összefoglalni üzleti tervét. Az emberek sokkal bátrabban közlekednek egymás területei között és ehhez biztosítva van egy befogadó hozzáférés. Nincsenek lezárva a határok, a tudás hozzáférhető és ha megvan, akkor élni is lehet vele. Ez pedig alapfeltétele annak, hogy az embernek kedve, motivációja legyen egyáltalán hozzáfogni valamihez.