Annyit

Magyar közélet, politika - fogyatékosügy és pszichiátria - Szingapúr, Örményország, Észtország

Annyit

Mit kezdjünk a közösségben élő pszichiátriai betegekkel?

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE



/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-style-parent:””;
line-height:115%;
font-size:11.0pt;”Calibri”,”sans-serif”;
mso-fareast-„Times New Roman”;}

A 60-as évek előtt látszólag egyszerű volt a megoldás. Ha valaki megbolondult, megőrült, elmegyógyintézetbe zárták. Megnyugtató megoldás volt ez, hiszen eltűntek a zavart és zavaró emberek az utcáról, ráadásul egy olyan módon, hogy elvileg mindenki megnyugodhatott, mondván, a legjobb helyre kerültek, szakszerű kezelésben részesültek.

Mintegy 100-150 év zavartalan működés után egyre többen kezdtek el beszélni arról, hogy nincs teljesen minden rendben ezzel a megoldással. A 60-as évek az az időszak volt, amikor kiderült, hogy nem menő már más országokat gyarmati sorban tartani, hogy a feketéknek is van egy álma, és hogy mindnyájunknak vannak alapvető emberi jogaink.

Ebbe a szövegkörnyezetbe egyre nehezebben fért bele, hogy vannak a lakosság elől elzárt, nagy, távoli intézmények, ahonnan habár az van az ajtó fölé írva, hogy rehabilitáció, vissza nemigen jön senki. Ahonnan egyre bűzösebb és gyomorforgatóbb sztorik kerültek elő, és amelyek feneketlen zsákként nyelték a pénzt.

A világ fejlettnek és demokratikusnak tekintett részein a 60-as évektől kezdve ezért fokozatosan (Németország) vagy éppen gyors ütemben (Olaszország) bezárták a nagy elmegyógyintézeteket, és elengedték azok lakóit. A folyamat még a leggazdagabb és a témában leginkább egyetértést mutató országokban sem zárult le, ugyanis hamar kiderült, hogy az még csak a munka könnyebbik fele, hogy bezárnak, lebontanak kevéssé szerethető helyeket, valamit kéne kezdeni a szélnek eresztett lakókkal és az új jelentkezőkkel.

Ahol kitartott a lendület, a politikai és szakmai akarat, ott a nagy elmegyógyintézeteket ún. közösségi szolgáltatások sűrű hálózata váltotta fel. Ez nem kevés leegyszerűsítéssel azt jelenti, hogy a korábban elzárt mentális problémában érintett emberek, a közösség keretei között kaptak, ha kellett nagyon szoros támogatást ahhoz, hogy élhessék a saját életüket úgy, hogy mások számára sem váltak elviselhetetlenül zavaróvá. Ezt a folyamatot hívjuk intézménytelenítésnek.

Más folyamat az, amikor bezárják a nagy intézményeket, de elfelejtenek helyette közösségi támogató rendszert kiépíteni. Ennek semmi köze a fent vázolt folyamathoz, itt az állam (a közösség) egyszerűen kivonul az ellátásból. A Lipót bezárása óta látható, hogy nagyjából ez a magyar modell is. Az ilyesminek az eredménye lesz az, hogy leginkább köztereken látjuk aktívan hallucinálni a volt intézetlakókat vagy azok családtagjaiknak jelentenek újra elviselhetetlen terheket.

Azokon a helyeken, ahol a közösségi ellátórendszer kiépült a mentális problémában érintett emberek többségének élete gyökeresen megváltozott, hatalmas javulás következett be, és a legtöbben annak ellenére sikerrel kialakították saját életüket a közösségben, hogy problémáik, tüneteik nem múltak el véglegesen. Visszatérő tapasztalat volt sok helyen, hogy a korábban destruktív, az intézményben magukba forduló, vagy éppen kezelhetetlen betegek, a közösségben mintegy életre keltek, lecsillapodtak vagy éppen aktivizálódtak egy konstruktív irányba. A többséggel ez történt.

Továbbra is problémát jelentettek azok az emberek, akikkel ez nem történt meg. Akik immár a közösség keretei között bizonyultak kezelhetetlennek, veszélyesnek vagy mindössze elviselhetetlenül zavarónak. Ki kell emelni, hogy nagyon kevés ilyen ember maradt. Statisztikai értelemben a pszichiátriai betegek közül sokkal kevesebb erőszakos cselekedetet elkövető ember kerül ki, mint az ún. „normális” populációból. A megelőzés logikája szerint inkább tehát minket kéne elzárni. Mégis a kevés pszichiátriai betegek által elkövetett erőszakos cselekedet azok (látszólagos) érthetetlensége miatt rendszerint nagyobb publicitást kap. Ugyanakkor releváns a kérdés, hogy mekkora kockázatot kell elviselnie egy adott közösségnek.

Az egyik elterjedt megoldás az erőszakos cselekedetekre hajlamos pszichiátriai betegek kezelésére, hogy igen szoros felügyelet mellett nyújtanak számukra speciális szolgáltatásokat a közösségben.  

Washington állam például külön programot tart fenn a közösség veszélyesnek tekintett mentális problémában érintett tagjai számára. A program öt éven keresztül lakhatási lehetőséget, pszichiátriai ellátást (ebben nem csak orvosi, hanem pszichológiai és szociális segítség is beletartozik) nyújt azoknak, akik korábbi erőszakos cselekedeteik alapján veszélyesnek bizonyulnak az adott közösség számára. Az érintettek még a pszichiátriai betegek számához képest is alacsony számát mutatja, hogy 2008. februári adatok szerint az egész államban mindössze 512 ilyen ember volt. Közülük 466 volt aktuálisan szabadlábon, és ezek közül 222-en kaptak lakhatási lehetőséget és segítő szolgáltatást a program keretében.

Az eredmények azt mutatják, hogy összességében 37%-kal csökkentek az érintettek által elkövetett erőszakos cselekedetek, úgy hogy évente fejenként 9.000 dollárjába került az államnak a program, a lakáslehetőséggel és a kezeléssel együtt. Ennek akár 20-szorosába kerül, évi 145.000-190.000 dollárba fejenként, ha valakit ezzel szemben elmeosztályra zárnak, így „szabadítva meg” a közösséget.

Ezzel együtt ott is történnek hasonló szörnyűségek.

Érdekes módon egyébként sokan a közösségi alapú pszichiátriai szolgáltatások hívei közül egyre erőteljesebben azt hangoztatják, hogy van némi szemfényvesztés a pszichiátriai betegségre való hivatkozással történő büntetőjogi felmentés körül. Ha az emberi jogokra, a költségekre, és a pszichiátriai problémák veszélytelenségére való hivatkozással kinyitottuk a zárt elmegyógyintézetek kapuit, akkor a szabadsággal együtt a felelősséget is vissza kell adni. Integráció nincs felelősségvállalás nélkül, s ennek elkerüléséhez csak egy kiváló cumi a bohóckodás a beszámíthatatlanságról és főleg annak jogi értelmezéséről…

 

Megosztás